Bejelentés


ZÖLD BALOLDAL - SZEGED Az egyetlen alternatíva a baloldalon!

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.








ZÖLD BALOLDAL

Csongrád Megyei és Szegedi Szervezete







szólj hozzá: Michael Moore: Kapitalizmus

Bellami

Van két korsó söröm és egy remek ötletem – vigyorgott a Zsibbadt brigádvezetőtől elkeresztelt kocsma teraszán napozó szeszcimborákra Smúz apu, ki olyan széles jókedvvel nyelt bele a komlóbambiba, hogy a korsót végül a fülénél fogva kellett kicibálni a torkából.
- Az a sör már csak egy, most nézzük a remek ötletét – fanyalgott Firnájsz Egon.
- Nos, azt találtam ki - állt fel az asztal mellől Smúz úr -, hogy a mi kis társaságunk is beszállhatna az államadósságot csökkentő népi mozgalomba. Mint tudják, hazánk legnagyobb gondja most az, hogy az elmúlt évtizedekben eladósították, belekerültünk egy adósságspirálba, szinte mindent fölemészt a hitelek törlesztése. Az utóbbi időben egyre másra ajánlottak fel az emberek kisebb-nagyobb összegeket egy alapba, és már szépen gyűlik a pénz.
- Igazán nemes cselekedet, soha nem gondoltam volna magáról, hogy efféle eszébe juthat - döbbent meg Cink Enikő, aki maga is úgy vélte, hozhatnak némi áldozatot.
- Mégis, mennyi az összes adósság? – szólt ki a pult mögül Józsi csapos, aki ezt a kérdést kocsmagazdaként eddig úgy 2354 alkalommal tette fel igen tisztelt vendégkörének, így aztán szinte suhantak kifelé a szavak a száján.
- Húszezer milliárd forint, ha jól tudom…- motyogta Smúz apu csöndesen, mint aki előre érezte, némi vihart kavarni fog ez az összeg.
- Húszezer milliárd? Maga meg van buggyanva! Ennyi pénzt száz év alatt nem nyomtatnak a pénzverdében. Arról nem is beszélve, hogy ennyi pénz még csak át sem váltható kisfröccsre – esett le Minek Dönci álla, de olyan nagyon és olyan messzire, hogy csak percekkel később talált rá Plüss Eta a budi ajtó melletti vödörben.
- Jó…jó…jó. Nem azt mondtam, hogy mi adjuk össze az egészet, még csak azt sem, hogy a végére mind össze fog gyűlni – habogott Smúz úr -, de ha összefog a magyarság, akkor ennek nagy részét igenis ki lehet fizetni, és akkor mindjárt más lesz a jövőképünk.
- Hogy magának milyen a jövőképe, az teljességgel magánügy - hörgött Bika Jenő. – De nekem meg húszezer milliárd kérdésem lenne. Például az: miért nem fizettetjük vissza azokkal, akik ezt fölvették, és elherdálták. Mert engem senki meg nem kérdezett arról, hogy mondja Bika úr, vegyünk-e föl magának hitelt. És ez olyan igaz, mint hogy Smúz lábánál büdösebbet még nem szagolt a Panel Pál lakótelep.
- Ettől függetlenül maga is jól járt a hitelekkel, nem gondolja? – szólt közbe Heveny Béci, és arról beszélt, mennyi út, meg híd, meg még ki tudja mi épült ezekből a hitelekből, arról nem is szólva, hogy hitelből fizették a fizetésemeléseket, a szociális segélyeket, és ezer más olyan dogot, ami kell a nép boldogságához.
- Valóban? - suhant át egy gúnyos mosoly Belami arcán. - Na, ide figyeljen, maga kis közgazdász lángelme. Forgathatja akárhogyan a szót, itt az történt, hogy az elmúlt évtizedekben szépen feléltük a jövőnket, és ez a jövő most eljött. Ezért van ekkora bajban az ország. Én is olvasok újságot: csak az elmúlt 8 évben 53 százalékról 83 százalékra nőtt az államadósság mértéke. Így aztán én is élnék néhány javaslattal. Mondjuk, keressük elő azokat az embereket, akik az eladósodás közben is nagyon de nagyon szépen gyarapodtak, és kérjük meg őket: ha lehetne, elsőként ők fizessenek be az alapba. Azt se bánjuk mi, a nép, ha a teljes vagyonuk elkobzása erejéig. Aztán megkérném persze azokat is, akik ofsór cégekbe, meg még mit tudom, milyen társaságokba mentették ki a vagyonukat, és azokat, akik legfőbb vállalkozása az volt, hogy nem fizették ki az alvállalkozókat, és azokat, akik mindig ügyesen pacsiztak az aktuális hatalommal, így degeszre keresték magukat az állami megrendelésekből, hogy lökjék a pénzt ők is az adósságcsökkentő alapba, mielőtt megveszik az újabb szállodájukat Spanyolországban a másod-unokatestvérük nevére. Aztán itt vannak a multik, akik ötödannyi fizetésért dolgoztatják a magyar melóst, mint az otthoni polgáraikat, mindenféle adókedvezményben részesülnek, és még el is hitetik velünk, csak azért jöttek be az országba, hogy rajtunk segítsenek. Jaj, és el ne feledjem azokat sem, akik olyan végkielégítésekkel vonulgatnak egyik cégtől a másikig, amennyi pénzből a mi lakótelepünkön egy hónapig tízezer ember kenhetné somlói galuskával a zsíros kenyerét. Na, ha ez mind fizetett már, esküszöm, én leszek az első, aki minden nap egy korsóval kevesebbet iszok, és annak árát hónap végén utalom az államkasszába.
- De hát magának már évek óta csak egy korsóra futja, arra is csak kétnaponta – jegyezte meg Józsi csapos.
- Ez legyen az én problémám – indult hazafelé Belami, peckesen, miként mindig, ha maradt pénz a zsebében.
- Na, ja – morgott Józsi, és egy hatalmasat csapott a pultra, mert rádöbbent: Belami megint nem fizette ki a sörét.
(Bátyi Zoltán)

Stiglitz: Amerika vesztét fogja okozni a vagyonkoncentráció
2011. április 8. Kovács N. László

A vagyonkoncentráció Amerika vesztét fogja okozni – fejtegeti Joseph E. Stiglitz a Vanity Fair magazin hasábjain. A Nobel-díjas közgazdász szerint ha nem változik a helyzet, az Egyesült Államok is hamarosan a közel-keleti diktatúrák sorsára jut.
Stiglitz a legújabb vagyoneloszlási adatokból indul ki: a leggazdagabb 1 százalék ma az összfizetések negyedét viszi haza, és az összvagyon negyven százalékát birtokolja. Huszonöt évvel ezelőtt ezek a mutatók 12 és 33 százalékon álltak. Míg a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek: a csak középiskolai diplomával rendelkezők például 12 százalékkal kevesebb pénzt visznek haza, mint egy negyedszázaddal ezelőtt. Amerika lehagyta Európát: ma Oroszország és Irán áll hozzá legközelebb az egyenlőtlenségben.
Egyes tudósok évszázadok óta próbálják igazságosként feltüntetni a különbségeket: a magas keresetűek leleményességük, produktivitásuk és társadalmi hasznosságuk okán érdemelték ki helyzetüket – szól a 19. századi elmélet. Stiglitz szerint azonban az utóbbi három év gazdasági válsága végleg leszámolt ezzel a vélekedéssel: a bankszektor vezetői, akik a világ legtöbb pénzével rendelkeznek, gazdasági krízisbe taszították a világot, és nem csak a társadalom jólétét, de saját cégük működését is csak negatívan befolyásolták.
A közgazdász leszögezi, legyen akármennyire magas egy társadalom összterméke, ha polgárai legnagyobb része évről évre nehezebben él meg, kevesebb pénzt keres, előbb-utóbb bukásra van ítélve. Az egyenlőtlenség torzuláshoz vezet: például ma a legokosabb, legtehetségesebb fiatalok a bankszektort választják, látva a csillagászati fizetéseket – miközben a kutatás-fejlesztés, melyben egykor Amerika élen járt a világban, egyre kevesebb jelentős eredményt tud felmutatni. Ahogy nő a szakadék a szegények, a középréteg és a gazdagok között, úgy csökken a közös, társadalmi ügyek fontossága a legfelsőbb egy százalék számára: nekik nincs szükségük parkokra, gyermekeiket nem az állami oktatásban nevelik, betegeiket nem a közkórházakba hordják. Ahogy a szakadék növekszik, úgy veszti el empátiáját a mágnás a kisember iránt. Miért fizessenek hát adót, miért járuljanak hozzá a közjóhoz?
A szupergazdagok ezért félnek annyira az erős államtól. Az erős állam adóztat, elvehet valamit a hatalmas vagyonokból, és a különbségek kiegyenlítésére használhatja azt. Amerikában azonban a vagyonosoknak nincs oka a félelemre – állapítja meg Stiglitz. A megosztott, gyenge politikai vezetés a kezükre játszik – legyen szó az osztalékot sújtó adók csökkentéséről, vagy a trösztellenes törvények enyhítéséről. A kormány gyakorlatilag ingyenes kölcsönöket juttat a bankszektornak, és milliárdos segítségcsomagot, amikor minden más haszontalan. A felelősségre vonás pedig elmarad: az elmúlt három évben jórészt egyetlen bankár sem került rács mögé.
A pénz és a hatalom együtt jár, mondja Stiglitz. Az 1980-as évek nagy megtakarításicsalás-botránya idején, melyben a mai tétekhez képest csak aprópénzről volt szó, a kongresszusi bizottság elnöke megkérdezte az egyik bankárt, valóban sikerült-e befolyást vásárolnia a törvényhozók közt szétosztott másfél millió dollárral. „Nagyon remélem, igen” – szólt a válasz. A Legfelsőbb Bíróság azóta eltörölte a vállalatok politikai hozzájárulásokat sújtó plafonját. Majdnem minden szenátor, és a legtöbb képviselő a felső egy százalékból érkezik, a felső egy százalék tartja a helyén, és tudja, ha hivatali ideje alatt a felső egy százalék érdekét szolgálja, a felső egy százalék akkor is megjutalmazza, ha esetleg az alsó 99 százalék nem választja újra. Így nem szabad csodálkozni, hogy a választott képviselők megtagadják a kormányzattól a gyógyszerárak vitatásának jogát – gyakorlatilag billió dolláros ajándékot juttatva a vegyi cégeknek. Nem szabad csodálkozni, hogy nem születhet adótörvény a leggazdagabbaknak juttatott csökkentések nélkül – a felső egy százalék hatalmát tekintve az lenne a különös, ha nem így működne a politika.
Az egyenlőtlenség daganata minden lehetséges módon eltorzítja a társadalom egészséges működését. A leggazdagabbak nem érzik a magasabb adókat és az emberáldozatot, amivel a háború jár: gyermekeik nem szolgálnak a seregben, adókat pedig csak igen ritkán és igen keveset fizetnek. A külpolitika évezredek óta a nemzet érdekeinek és a nemzet erőforrásainak kiegyensúlyozott használatáról szól: amikor azonban a felső egy százalék ül a kormánynál, mely nem viseli a következményeket, a kiegyensúlyozottság nem szempont többé. A felső egy százalék számára nincs túl veszélyes vállalkozás: a cégek és a szerződéses partnerek csak nyerhetnek a megrendeléseken.
A gazdasági globalizáció is a szegények és az egyszerű emberek ellen dolgozik: az országok kénytelenek az üzlet kegyeit keresni, ez pedig leviszi a vállalati adókat, gyengíti az egészségi és természeti jogszabályokat, és a dolgozók nehezen kiharcolt jogainak erodálódásához vezet: pontosan ez történik most az USA több államában, például Wisconsinban.
Ezek a problémák nem érintenek minket – gondolja az egy százalék. Stiglitz szerint azonban óriásit tévednek. Az egyenlőtlenség igazságtalansághoz, a nemzeti összetartozás érzésének kopásához vezet. Amerika sokáig büszkén olyan helynek tartotta magát, ahol bárki feljuthat a csúcsra. A közgazdász szerint kutatások bizonyítják, ez ma Európára sokkal inkább érvényes, mint a „lehetőségek országára”.
A lehetőségek megvonása, az igazságtalan rendszer vezette az embereket az utcára Tunéziában, Egyiptomban és szerte a Közel-Keleten. A növekvő élelmiszerárak, a magas munkanélküliség csak olaj volt a tűzre – olyan olaj, amely az Egyesült Államokban is fellelhető: a fiatal álláskeresők ötöde nem talál munkát. Olyan társadalmak ezek, ahol a hatalom forrása egyedül a vagyon, ahol virágzik a korrupció, ahol a gazdagok gyakran az ország megjavításának útjában állnak.
„Ahogy lenézünk az utcán forrongó tömegekre, az járhat a fejünkben: hazánk rengeteg fontos dologban ezekhez a távoli, problémás helyekhez vált hasonlatossá. Mikor érnek el a tüntetők Amerikába? – kérdezi a Nobel-díjas tudós. – A legfelső egy százalék magáénak tudhatja az ország legszebb házait, legjobb orvosait, és legfényűzőbb életstílusát. Egy dolgot azonban nem vehetnek meg pénzükért: nem érthetik meg, hogy sorsuk elszakíthatatlanul összefonódik a maradék 99 százalékéval. A történelem tanulsága szerint a felső tízezer előbb-utóbb megtanulja ezt a leckét. Általában túl későn” .
(Forrás: Vanity Fair)

Az évtized legnagyobb tüntetése Londonban
MTI|[origo]|2011. 03. 26., 15:22
A konzervatív-liberális kormánykoalíció súlyos költségvetési megszorító intézkedései ellen tüntettek több százezren a brit fővárosban. A békés demonstrálók közé valószínűleg anarchisták vegyültek, akik London egyik forgalmas bevásárlóutcáján füstbombákat dobáltak az üzletekre. Negyedmillió résztvevővel az utóbbi évtized legnagyobb megmozdulását tartották szombaton Londonban a konzervatív-liberális kormánykoalíció súlyos költségvetési megszorító intézkedései ellen. A tüntetést anarchista csoportok időnként erőszakba torkolló párhuzamos demonstrációi kísérték. Az országos szakszervezeti szövetség (TUC) esti becslése szerint 250 ezernél többen érkeztek szombat délután London központjába "a békés, de hangos családi eseményként" meghirdetett felvonulásra. A szombati tüntetés méreteit jelzi, hogy vidékről 600 autóbusszal és több tucatnyi különvonattal érkeztek tiltakozók Londonba. A menet délután elhaladt a miniszterelnöki rezidenciának otthont nyújtó Downing Street előtt, ahol a tömeg műanyag trombitákkal "fütyülte ki" a kormány megszorító politikáját. A Guardian azt is közölte, hogy fekete ruhába öltözött tüntetők gyűltek össze London egyik leghíresebb utcáján, az Oxford Streeten, festékpatronokkal és füstbombával dobálták meg a népszerű Topshop-áruház kirakatát. A brit konzervatív-liberális koalíció példátlan, a GDP-érték 11 százalékát meghaladó államháztartási hiányt örökölt elődjétől, ezért a kormány meredek konszolidációs programot hirdetett. Ennek célja, hogy a brit államháztartási hiány 2015-2016-ra alig 1,1 százalékra csökkenjen. A következő négy évben hozzávetőleg 490 ezer közalkalmazotti állás szűnik meg.
A megmozdulás rendjére ezer szakszervezeti rendező mellett 4500 rendőr ügyelt. A demonstrációról délután néhány ezer "alternatív" tüntető levált, és megszállta a brit fogyasztói társadalom szimbólumának tekintett londoni bevásárlónegyed, az Oxford Street és a Regent Street környékét. E rendkívül tarka összetételű tömegben sarlós-kalapácsos vörös zászlók, forradalomra és általános sztrájkra felhívó plakátok tűntek fel. Az Oxford Circuson - az Oxford Street és a Regent Street csomópontjában - a tüntetők egyebek mellett azt skandálták, hogy "Az egyik megoldás a forradalom" (az angolul rímelő jelszó: "One solution - revolution").



Adjátok vissza a Népszavát! - cikk a rednewsról + kommentek



Lehet-e még szociáldemokrácia?
BG 2011-02-15
Európa úgy tűnik véglegesen ellenszélbe került: hiába a figyelmeztető felhívások Joseph Stiglitztől Soros Györgyig, hiába a népek kétségbeesett sikolya, hiába az egyre aggasztóbb szociális, politikai következmények a növekvő munkanélküliségtől és szegénységtől az egyre inkább elharapózó fasizálódásig. A kiutat Európa számára továbbra is a megszorítások és csak a megszorítások jelentik. Ilyen körülmények között komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: létezhet-e egyáltalán európai szociáldemokrata politika, amennyiben azon nem a neokonzervatív politika hatékonyabb képviseletét, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének programját értjük?
A legújabb német-francia csodarecept kétség nélkül megmutatta milyen Merkel, Sarkozy, Cameron, Berlusconi, Tusk, Barroso, Juncker.... konzervatív Európája. Egységes (és persze jelentősen megemelt) európai nyugdíj-korhatár - hiszen logikus, ha nincs elég munkahely, akkor dolgoztassuk tovább az embereket -, az inflációt követő béremelések tiltása (azaz reálbércsökkenés!), az alkotmányokba emelt költségvetési hiányszám előírása (közvetlenül az emberi jogok mellé: „Németország köztársaság, fővárosa Berlin, költségvetési hiánya legfeljebb három százalék”. Azaz lépésenként a teljes gazdaságpolitika kiemelése a demokratikus választások kontrollja alól, ahol a választási eredményektől függetlenül képtelenség lesz más politikát folytatni, mint amelyet az egyetlen igazság birtokosai írnak elő Európa népeinek.
A legnagyobb gondot már régen nem csak az jelenti, hogy az európai szocáldemokrácia csaknem a teljes kontinensen elvesztette a politikai hatalmat. Bár kétségtelen tény: a blairi „harmadik út” csak 1914-hez mérhető katasztrófába taszította az európai szociáldemokráciát és egy jó évtized alatt a „rózsaszín Európából” a legmélyebb reakció örvényébe taszította a kontinenst. Ki emlékszik már a még egy évtizede halálos komolysággal emlegetett olyan jelszavakra, mint „Szociális Európa” vagy „szolidáris globalizáció”? De a helyzet még ennél is súlyosabb: nem csak Magyarországon jellemző, hogy ha csak az ideológia-mentes MSZP húsz éve főideológusa Vitányi Iván nem húz elő a fiókjából egy (azaz 1) darab épkézláb elképzelést, vagy a Dessewffy Tibor-klónok XYZ-kutatóintézete nem áll elő remekbeszabott közpolitikai javaslatokkal, akkor a helyzet az, hogy az európai baloldal nem csak teljes politikai, hanem ideológiai vereséget is szenvedett.
Vajon létezhet-e a „mi jobban tudjuk csinálni a neokonzervatív politikát”-tól különböző szociáldemokrata politika? Mi itt most egy francia – bátran akár egy program alapvető téziseiként is felfogható – gondolatkísérlet ismertetését fogjuk nyújtani. Az elkövetők nem akárkik, a szerzőpáros egyik tagja Michel Aglietta, a Paris-X egyetem professzora, elismert közgazdász, a másik pedig Lionel Jospin, volt francia miniszterlenök. A Jospin-kormány (1997-2002) volt talán az utolsó komolyan vehető európai szociáldemokrata kísérlet, amely „realistán” (azaz a nemzetközi kapitalizmus kényszereivel számolva) próbálta meg a szocdem minimumot érvényesíteni a gyakorlatban: a munkanélküliség csökkentésének, a legelesettebbek szociális védelmének, a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésének programját. Maguk a gyakorlati intézkedések is (a korban egyébként a baloldal jó része számára nem elegendőnek) ma már azonban példamutatónak bizonyultak: a munkanélküliséget csökkenteni hivatott munkaidő-csökkentés (a híres „35 óra”) és a fiatalok munkához jutást segítő ún. emploi-jeune program vagy a mindenkinek alapjogon járó ingyenes egészségügyi alapellátás rendszere (CMU), hogy csak a legismertebbeket említsük. Jospin és szerzőtársa ma sem kisebb dolgora vállalkozik, mint hogy felvázolja, hogy talán-talán létezhet még érvényes szociáldemokrata mondanivaló a reakció fellegvárává vált Európai Unió számára. Ehhez persze nem sok dolognak kéne változnia: csak nagyjából mindennek. Hát, voilà.
Mára már többé-kevésbé egyértelmű, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer rendszabályozásának, egy minimális felelősség a rendszerbe való beépítésének kísérletei egyértelmű kudarcot vallottak: manapság már a hitelminősítő cégek (és persze általuk maguk a bankok!) befolyásosabbak, mint valaha, még az olyan látszatintézkedések is, mint a vérlázító „bónuszok”-nak, elképesztő bankári fizetések visszafogása, csak mérsékelten mentek végbe. De még ha nem is vesztettük el teljesen a bizalmunkat abban, hogy a pénzügyi szektorhoz ezer szállal kötődő politikai elit valóban egyszer tenni fog valamit ezen a területen, egy ilyen intézkedés (és persze hatásainak jelentkezése) mindenképpen némi időt igényel. Idő márpedig egyre kevésbé van. Egy ilyen csodaszámba menő megvilágosodásra várva mindenki csak önmagára számíthat, hogy a lehető legjobb állapotban érje a különböző gazdasági egységek közti jövendőbeli megegyezés.
És Európa itt téveszt utat. Kontinensünk a válság után a válságkezelés legnagyobb áldozatává válik azáltal, hogy csak növeli a bajt az önmagára kényszerített megszorító politikák által. Ez a politikai vonalvezetés nem csak hogy nem felel meg a mai helyzet kivánalmainak, hanem a szituáció elemzésének olyan diagnózisán alapul, amely legenyhébben szólva is igencsak vitatható. Valójában a bűnösként emlegetett gazdasági élénkítő csomagok igen keveset nyomnak a latban a mostani megugró államháztartási hiányok tekintetében: ezek az eszközök a hiányok 1,1 százalék (a GDP arányában) növekedéséért felelősek, miközben az Unióban 2009-ben a hiány 4,6 százalékkal nőtt. Mi jelent mindez? Két, a mostani helyzetben kulcsfontosságú dolgot: egyrész a kormányok igen bátortalan növekedést elősegítő intézkedései nem voltak elegendőek ahhoz, hogy megakadályozzák a valódi recessziót, másrészről maga a recesszió felelős az államháztartási hiányok növekedéséért nem az állami politikák!
Ennek leszögezése valóban alapvető jelentősségggel bír, hiszen az európai kormányok ezzel (és a valósággal) teljességgel ellentétes érveléssel alátámasztva választják a megszorító intézkedések politikáját. Először elkövették azt a hibát, hogy ezeket a növekedést elősegítő gazdságpoltikai intézkedéseket igen alacsony szintre kalibrálták (ezzel lényegében hatástalanították, mint ez ma már mindenütt látható), másrészt csak növelik a bajt a mostani teljes fordulattal, azaz a megszorítások politikájára való átállással. A pézügyi szektorból kiinduló tartós gazdasági válság elsősorban a kereslet tragikus visszaeséséből fakad: a bankok egyre kevésbé hajlandóak hitelezni, a jövedelmek stagnálnak, vagy egyenesen visszaesnek, a munkanélküliség pedig egyre nő. A megszorításokkal mindez persze csak fokozódni fog: az európai kormányok igen bizarrnak tűnő érveléssel támasztják mindezt alá. Ezek a megszorító intézkedések szerintük mintegy varázsütésre rendbe teszik a dolgokat: a magánszektor újra szárnyalni kezd, a háztartások elkezdenek fogyasztani, a vállalatok befektetnek, minha a válság meg sem történt volna. Mindeközben a megszorítások politikáját csúcsra járató országok (mint Görögország, vagy Írország) példája teljesen mást mutat: ilyeténvaló kilábalásról szó sincs, a megszorítások miatt tovább csökken a kereslet, a növekedés nem indul be, a népi elégedetlenség és vele a politikai instabiltás egyre nő, újabb leminősítések jönnek... Az ördögi körből úgy tűnik nincs kiút.
A helyzet pikantériája, hogy még az IMF (a Nemzetközi Valutalap) elemzései is eloszlatják az európai politikai és gazdasági elit által kergetett illúziókat. Ezek az elemzések azt mutatják, hogy a GDP egy százalékára tehető megszorítások nagyjából fél százalékkal csökentik a gazdasági növekedést. Még „normális időszakban” is, és jól tudjuk, hogy most nem normális idők járnak. Még tragikusabbá teszi Európa népeinek a helyzetét, hogy három körülmény miatt ezek az intézkedések igen kemény következményekkel járhatnak: egyrészt sosem látott helyzet az, hogy a teljes Európai Unió minden országa egyszerre vezet be megszorításokat, másrészről a kamatlábak már most olyan alacsonyak, hogy nemigen várható, hogy ezen intézkedések hatására tovább fognak csökkeni, harmadrészt pedig minden esély meg van ara, hogy ez euró (elsősorban az Egyesült Államok monetáris politikája miatt) tovább fog erősödni, ami szintén negatív következményekkel jár a növekedésre.
Ha az Európát irányító politikusok tervei valóra válnak (és miért ne válnának: most verték le – gyakran szó szerint, mint a sztrájkolókra a hadsereget küldő szocialista Spanyolországban – a szociális tiltakozó mozgalmakat), akkor Uniós szinten az elkövetkező években a megszorítások a GDP 1-2 százalékára lesznek tehetőek, amely persze azt okozza - minden jel arra mutat - hogy az európai növekedés igen gyenge lesz ebben az időszakban. Ebből következően persze nem sok reményük lehet arra, hogy a deficitek valóban és strukturálisan csökkenésnek indulnak, hiszen növekedés híján az állami bevételek nem fognak számottevően nőni és mindezek tetejében teljesen egyértelmű, hogy tovább fog növekedni a munkanélküliség. Mindennek társadalmi-politikai ára a „szociális feszültségek” további növekedése, a politikai szélsőségek (akár szélsőjobboldalon, akár a kormányzó jobboldali pártokban) erősödése lesz.
Ezt minden felelős politikai és gazdasági erő el kívánja kerülni, azonban az már a baloldal politikai felelőssége, hogy találunk-e más válaszokat a szabad piac és kemény kéz, a neokonzervativizmus és a fasizálódás párosára. Igen, szociáldemokrata barátaink: mi a teendő?
Egy teljesen más politikára van tehát szükség, amely a növekedést helyezi előtérbe, mellékesen tehetjük mindehhez hozzá, hogy egyébként valószínűleg csak ez mentheti meg az eurót is: csak ez teheti lehetővé, hogy a jelenleg leggyöngébb országok kilábaljanak a közpénzügyeiket érintő jelenlegi krízisből. Mindez nem jelenti azt, hogy indifferensnek kellene lennünk a növekvő államháztartási hiányok iránt, de ezeket látva el sem kell azonnal veszítenünk a józan eszünket. Közhely ugyanis, hogy minden nagyobb pénzügyi krízis következményeit nem pár év alatt (ahogy most a szigorítási tervek írják elő Európa minden országa számára), hanem évtizedekre széthúzva lehet felszámolni. A kormányoknak azonnal fel kell hagyni azzal az abszurd (és szociális és politikai katasztrófába vezető) elképzeléssel, hogy pár év alatt el lehet érni a célul kitűzött, a GDP legfeljebb 60 százalékát kitevő hiánycélt (amelynek egyébként közgazdasági ésszerűsége is igencsak megkérdőjelezhető). A kiegyensúlyozott költségvetések követelményét legfeljebb az évtized végére elérendő célnak szabad józan ésszel tételezni és ennek elérésében sem a megszorításoknak kell központi szerepet játszania, hanem a szilárd, önfinanszírozó növekedésnek.
De nem játszuk a naivat, mint mindenki, mi is pontosan észrevételeztük, hogy a „piacok”, a spekuláció révén, a lehető legnagyobb nyomás alá helyzeték (sőt huzamosabb ideje ott is tartják) a legsebezhetőbb európai gazdaságokat. A „piac öklei”, a különböző, semmilyen felelőséggel nem bíró, többször már a lehető legdurvább korrpuciós ügyekben „megégett”, könyvvizsgáló cégek a leminősítéseikkel egyre drágítják ezen országok hitelfelvételi lehetőségeit, azaz a katasztrófa felé taszítják őket. Ezek a piaci szereplők valóságos diktátorokként viselkednek és a lehető legvalóságosabb módon mintegy felsőbb hatóságot gyakorolnak a szuverén államok felett: ezt felelős állami vezetők nem tűrhetik tovább. Meg kell szabadulnunk ezektől a diktátumoktól. Az Európai Központi Bank és az összes európai ország közti szolidaritás a spekulációs célkeresztbe került államok mellett nem csak életbevágó szükségszerűség, de didaktikus erővel is bír a piaci diktátorokkal szemben. Csak a szolidaritás láttathatja be velük, hogy nem tehetnek meg mindent.
Manapság a növekedés elsősorban és mindenekelőtt az állami politikáktól függ: ezzel lehet kompenzálni az egyéni kereslet tragikus gyöngeségét, növelni az európai államok versenyképességét, különböző eszközökkel elősegíteni a magánbefektetéseket. Nem kétséges, hogy egyszerre kell cselekedni a költségvetések bevételi és kiadási oldalán, hiszen a bajok távolról sem újkeletűek. A legfontosabb probléma, azaz a gyenge kereslet (vagy mondjuk ki nyíltan: az egyre növekvő szegénység) nem váratlanul, valami katasztrófa révén szakadt ránk, hanem az évtizedek óta folytatott gazdaság- és társadalompolitikák egyenes kövekezménye.
Miben állt ez a politika? A társadalmi gazdagság egyre egyenlőtlenebb elosztásában, amely egyenesen vezetett az eladósodáshoz, a pénzügyi szektor egyre magasabb profitjához, az adópolitika olyan átalakításához, mely miközben kiéheztette az államot és fokozatosan letörte a béreket, hihetetlen magánvagyonok kialakulásához járult hozzá. A kilábalás első és legfontosabb feltétele a béreket alacsonyan tartó nyomás csökkentése, a munka javadalmazásának érzékelhető növelése. A mai helyzetben persze, ahol szerte Európában a munkanélküliség évtizedek óta nem látott szintet ért el, most és azonnal valódi reálbérnövekedéssel nehezen kísérletezhetünk, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tehetnénk semmit. Az adószabályok drasztikus megváltozásával kísérletet tehetük a legalsó rétegek felé történő jövedelemátcsoportosításra: elsősorban éppen azokról a rétegekről van szó, akik – és ez igen fontos a növekedés megindítása szempontjából – olyan szegények, hogy a jövedelmük akár száz százalékát is azonnal elfogyasztják. Ehhez szükség lesz még a tőkejövedelmek megadóztatásának számottevő emelésére, a felsőbb társadalmi rétegek adókedvezményeinek megszüntére, az örökösödési illetékek megemelésére, azaz a teljes utóbbi pár évtizedben követett politika újragondolására.
Vagy hogy konkrétabban fogalmazzunk: nem újragondolásról van szó, hanem arról, hogy pontosan az ellenkezőjét kell tenni annak, ami Európában az utóbbi három évtizedben történt. Fel kell számolni és ellentétükbe kell fordítani mindazokat az intézkedéseket, melyeknek semmi érezhető gazdasági hasznunk nem volt, leszámítva, hogy egy vékony réteg egyre gazdagabb lett hatásukra. Itt a pillanat, hogy megfordítsuk ezt a tendenciát és a tömegkereslet növekedésére és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére fordítsuk energiáinkat.
A mai Európában egy ilyen politika megvalósulási esélyei minimálisak, nem csak azért, mert a jobboldal van kormányon, hanem azért is, mert maga a baloldal is ugyanazokban az idejétmúlt ideológiai sémákban gondolkodik és (ettől nem függetlenül) a politikai paralízis kifejlett fázisában van. De legalább az ebből való kitörés gondolati előkészületeit ideje megtennünk: nincs több időnk és nincs mire várni. Az utóbbi harminc év politikáját a pénzügyi szektor érdekeinek, a vállalatok profitjának dominanciája határozta meg, amely ráadásul kiegészült a magasabb jövedelműeknek kedvező adópolitikával és emiatt persze az egyenlőtlenség soha sem látott növekedésével. Ha valóban le akarjuk szűrni a gazdasági válság tanulságait (és egyszer hatalomra akarunk jutni és ott szociáldemokrata politikát kívánunk folytatni), akkor ki kell mondanunk: egy gyökeresen különböző politikai modellre van szükségünk. Egy olyan poltikára, mely a jövedelmek igazságosabb elosztásán alapul, egy olyan politikára, amely nem hagy a társadalom margóján egész csoportokat. Mindehhez ideológiára, programra van szükségünk, amely a nemzeti keretekből kiindulva egyszer megváltoztathatja a dolgok folyását Európában is, hogy aztán a nemzetközi színtéren is eséllyel képviselhető legyen. A gazdasági elemzésünknek egy olyan politikai programban kell testet ölteni, melyhez joggal kérhetjük újra országaink, majd Európa népeinek támogatását. Ez ma a szociáldemokrácia legfontosabb feladata.
rednews.hu

Beck Gábor: Nagy az igény a hagyományos baloldali értékekre
SZEGEDma 2010. december 20.

A 2010-es választási sokkot követően szakadóban az MSZP: Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíció platformot, a kilépett Szili Katalin Szociális Unió néven új pártot szervez. Utóbbival keresi az együttműködés lehetőségét a Zöld Baloldal is. A szegedi szervezet elnökét, Beck Gábort erről, illetve az önkormányzati cégek vezetőváltásairól is kérdeztük.
– Legutóbbi beszélgetésünk óta két hónap telt el, ez az időszak Szeged (köz)életében meglehetősen viharosan telt – elég, ha csak a közgyűlési csatákra utalunk. Miként értékeli a kialakult helyzetet?
– Patthelyzet alakult ki, ami a város szempontjából nem túl biztató. A Fidesz-frakció a Jobbik és alkalmanként az LMP támogatásával ugyan birtokolja a többséget, azonban egy város működtetéséhez elengedhetetlen a hivatali apparátus, az önkormányzat irodáinak irányítása is, ez pedig jelenleg Botka László kezében van. Így egyfajta kettős hatalom alakult ki, amely a lehető legrosszabb forgatókönyv. A Fidesz ezzel a többség birtokában is egyfajta kvázi-ellenzék szerepébe kényszerült. Ebből a pozícióból még a legjobb szándékú várospolitika is nehezen valósítható meg. Kíváncsian várom a költségvetés tárgyalását, amely ebből a szempontból választóvonal lehet.
– Mi a véleménye az önkormányzati cégeknél történt vezetőváltásokról?
– Húsz éve minden hatalomváltás velejárója a vezetők cseréje, sajnos lassan természetessé is válik mindenki számára, hogy négyéves ciklusokban éljük az életet, függetlenül az adott területen nyújtott teljesítményünktől. Ami konkrétan a szegedi nyolc céget illeti: szinte mindegyiknél előfordul valamilyen ügy, botrány, továbbá működésük színvonala legalábbis megkérdőjelezhető. A Mars téri beruházás a Piac Kft.-nél, a kaotikus nagyberuházások a bonyolító Pólus Kft.-nél nem igényelnek magyarázatot, de az IKV vagy a Városkép Kft. esetében is elegendő lenne megkérdezni bérlakásokban élőket vagy a karácsonyi vásár kereskedőit, vajon elégedettek-e az említett cégek tevékenységével… Ilyen értelemben tehát a vezetők cseréje szükséges volt. Ami viszont a csere módját és kommunikációját illeti, az talán kevésbé volt sikeres, ennek okát azonban az előző kérdésre adott válaszban, azt hiszem, megadtam.
– Hogyan ítéli meg a baloldal lehetőségeit, annak ismeretében, amilyen hírek az MSZP háza tájáról érkeznek?
– Az elmúlt években többször kifejtettem, hogy az MSZP nem baloldali párt. Ezen nem változtat Gyurcsány Ferenc távozása vagy néhány vezető cseréje sem. A világban egyre több helyen látott tiltakozási hullám is azt mutatja, hogy a mostani globalizált, pénzoligarchia által korrupt módon irányított hatalommal szemben egyre nagyobb az igény a hagyományos baloldali értékekre, ám a pénzvilág által irányított médián keresztül súlyosan befolyásolt emberek nem látnak tisztán, így nagyon könnyen radikalizálódhatnak, amely ellen a rend érdekében a regnáló hatalom könnyen fel tud lépni. Ez azonban hosszabb távon nem tartható, lassan meg fog erősödni a baloldal, így lesz ez Magyarországon is. A Fidesz csak csekély mértékben csökkenő népszerűsége is abban rejlik, hogy intézkedései többsége baloldali értékekkel bír. Itthon is számos kisebb baloldali kezdeményezés keresi a helyét, melyeket összefogva ütőképes erő jelenhetne meg a politikai palettán. Ezen próbálunk munkálkodni, ezért találkoztunk például Szegeden Szili Katalinnal, a Szociális Unió elnökével, keresve az együttműködés lehetőségeit. Megállapodtunk abban, hogy részt veszünk a Szövetség a Jövőért Mozgalom munkájában, valamint meghívást kaptunk a programokat kidolgozó szakpolitikai bizottságokba is.

Beck Gábor: A bal jobbról jön
SZEGEDma
2010. október 18., hétfő
Kapitalizmusellenes, kőkemény baloldali lépéseket tesz a polgári kormány
- Az október 3-i önkormányzati választáson nem sikerült Szegeden olyan eredményt elérnie a Zöld Baloldalnak, mely alapján bármelyik jelöltjük bekerült volna a közgyűlésbe. A kialakult politikai helyzetről és a hogyan továbbról Beck Gáborral, a párt városi elnökével beszélgettünk.
– Hogyan ítéli meg a Zöld Baloldal szegedi választási szereplését?
– A pártokra jellemző, hogy bármi is az eredmény, azt mindenki sikerként értékeli. Mi nem így látjuk. Sikernek tekintjük a jelöltállítást, ám a végeredmény várakozáson aluli, még akkor is, ha nem voltak illúzióink. Ennek okát abban látom, hogy Szegeden végsőkig kiéleződött a harc, és a kis pártokra adott szavazatokat a választók elveszettnek ítélték. Ezt bizonyítja a vásárhelyi eredmény is, ahol egy nyugodtabb légkörű választáson a Zöld Baloldal jelöltje 12 százalékot ért el.
– Az a furcsa helyzet alakult ki a közgyűlésben, hogy Botka László megválasztott MSZP-s polgármesternek nincs többsége. A legnagyobb frakcióval rendelkező Fidesz-KDNP bejelentette, nem ad alpolgármestert a szocialista városvezető mellé, más típusú irányítást képzel el. Ön szerint hová vezethetnek ezek az állapotok?
– Végignézve az alakuló közgyűlést úgy látom, hogy mindkét fél – mármint a Fidesz-frakció és Botka László polgármester is – döntésre kívánja vinni a konfliktust. A polgármester a díszközgyűlésre példátlan módon bevitt Biopolisz-pályázattal szabályszerű csapdát állított a Fidesz számára, amelyből nagyon nehéz úgy kijönniük, hogy ne süthessék rájuk a Szeged-ellenesség bélyegét. Az az érv, hogy a Fidesz már megszavazta a pályázat benyújtását, némileg sántít, ha figyelembe vesszük, hogy azóta ismertté vált az eddigi beruházások számtalan hiányossága, botrányos lebonyolítása, valamint kiderült, hogy a város számtalanszor kozmetikázott költségvetése az önkormányzati cégek hitelállományával együtt a 40 milliárdos hiányt közelíti.
A Mars téri beruházás esetében visszatérni látszik a történet a 2005-ös állapotokhoz, amikor az azóta bűnbaknak kikiáltott kereskedők már egyezségig jutottak az önkormányzattal, a mintegy 40 kereskedő együttesen kért 30 millió forintot, majd Nagy Sándor alpolgármester közbelépésével ezt az egyezséget az város vezetése felrúgta, gondolván, hogy erőből megoldják a problémát. Láthatjuk, hogy ez hova vezetett!
A Biopolisz-pályázat tanulmánytervében is rengeteg végig nem gondolt elképzelés található, a parkolóhelyek csökkentésétől a 100 milliós menedzsmentköltségeken át a belvárosi közlekedés teljes megbénításáig sok minden. Feltűnik például a felkért közreműködők között a Cowi Magyarország Kft., amelynek áldásos tevékenységét az elmúlt évek során már megtapasztalhatták a szegediek többek között a Belvárosi hídon többször módosított kerékpárút kapcsán… Ennek az eszement beruházási őrületnek véget kell vetni, a városnak konszolidált, nyugodt működésre és végiggondolt tervszerű, hosszú távú fejlesztési stratégiára van szüksége. Egyébként, ha holnap az EU hegyépítésre ír ki pályázatot, akkor Szegeden hegyet fogunk építeni?
– Van-e folytatás a Zöld Baloldal számára a választást követően?
– A baloldalon kialakult űr betöltésére többen is pályáznak. Megítélésem szerint az MSZP korifeusai által alakított formációknak nincs esélyük, vezetőik a végsőkig lejáratták magukat. Látható, hogy a még leginkább elfogadott Szili Katalin is új formációban gondolkodik, ami sajnos még inkább a baloldal széttagozódásához vezethet. Ugyanakkor számtalan becsületes, valóban baloldali gondolkodású korábbi MSZP-tag keresi a helyét. Ebben lehet szerepe a Zöld Baloldalnak, ha képes arra, hogy hiteles baloldali politizálással a mai kornak megfelelő módon alternatívát tudjon kínálni. Mi ezt próbáljuk folytatni Szegeden, meglátjuk, milyen sikerrel.
– Ha már baloldali politizálás, a politikai palettának arról a részéről sokat bírálták Orbán Viktor miniszterelnök nemrég ismertetett gazdaságpolitikai elképzeléseit. Önnek mi a véleménye a csomagról?
– Azokat a lépéseket, melyekről most hallhatunk (bankadó, multik, telekommunikációs cégek különadója, a közérdeknek a magántulajdon elé helyezése), a Zöld Baloldal minden megnyilvánulása tartalmazta, így tehát az új irányt üdvözöljük. Furcsa helyzet állt elő Magyarországon: kapitalizmusellenes, kőkemény baloldali lépéseket tesz egy jobboldali kormány, azaz a bal jobbról jön. Számunkra egyébként mindegy, hogy az általunk jónak ítélt lépéseket melyik oldal teszi meg, a fontos, hogy a válság terhei végre ne csak a kisemberek nyakába szakadjanak. Nem értünk azonban mindennel egyet, ilyen például az egykulcsos adó, amely igazságtalan, és ismét a magasabb jövedelműeket juttatja még kedvezőbb helyzetbe.
– Az utóbbi napok – sajnos negatív – vezető híre a Veszprém megyei iszapkatasztrófa volt. Mint egy hazai zöld párt politikusának mit üzent önnek ez a szerencsétlenség, milyen tanulságokkal járt?
– Ebből a történetből sajnálatosan egy tanulság vonható le: a tőkét egyetlen dolog érdekli, a minél nagyobb profit elérése. Nem számít, hogy a célhoz milyen eszközöket használ fel, vagy ha az emberéletekbe is kerül. Ennek egyetlen dolog szabhat gátat: az erős állam, amely védi állampolgárai érdekét. Teljesen világos, hogy a zöld gondolat legnagyobb ellenfelei a globalizált tőke- és pénzpiacok, a multinacionális cégek. Ami szegedi szervezetünket illeti, mi lehetőségeinkhez mérten próbálunk segíteni a bajba jutottakon azzal, hogy tagjaink adományaikat eljuttatták a Máltai Szeretetszolgálathoz, és erre biztatjuk szimpatizánsainkat is.


Ez a "fejlődés" megdöbbentő!
20 év számokban, avagy a magyar kapitalizmus diszkrét bája...

Magyarország népessége
1989-ben: 10 millió 374 ezer fő
2009-ben: 10 millió 016 ezer fő

Magyarország külső adóssága (bruttó)
1989-ben: 21 milliárd USD
2009-ben: 225 milliárd USD

Nyilvántartott munkanélküliek száma
1989-ben: mintegy 30 ezer fő
2009-ben: mintegy 470 ezer fő

Létminimum alatt élők száma
1989-ben: mintegy 900 ezer fő
2009-ben: mintegy 3 millió 300 ezer fő

Hajléktalanok száma (becsült adat)
1989-ben: 5-10 ezer fő
2009-ben: 50-70 ezer fő

Újépítésű lakások száma
1989-ben: 51 ezer 500 db.
2009-ben: 28 ezer 400 db.

Házasságkötések száma
1989-ben: mintegy 70 ezer
2009-ben: mintegy 42 ezer

Válások száma
1980-as évek: 1000 házasságkötésre 350 válás
2000-es évek: 1000 házasságkötésre 590 válás

Élve születések száma
1989-ben: mintegy 127 ezer
2009-ben: mintegy 96 ezer

Házasságon kívül született gyermekek száma
1980-as évek: minden nyolcadik gyermek született házasságon kívül
2000-es évek: minden harmadik gyermek született házasságon kívül

Összes bűncselekmények száma
1989-ben: mintegy 225 ezer bűneset
2009-ben: mintegy 410 ezer bűneset

Befejezésül még egy jelzésértékű számadat: Bogár László közgazdász
professzor szerint a jelenlegi átlagos 120-130 ezer forintos havi
fizetés vásárlóértékét tekintve ("folyó áron") annyit ér, mint az
1978-as átlagos munkabér, vagyis 3600 forint...



Mars tér EU-s támogatás nélkül


Lehull a lepel…

Ha valaki azt gondolja, hogy az IMF tárgyalások igazi tétje az államháztartási hiány mértéke volt, annak figyelmébe ajánljuk az alábbi cikket. Mint azt a Romániával szembeni engedékenységük is bizonyítja – nekik elnézték a megduplázódó hiányt is a megszorító intézkedések bevezetése mellett – az IMF tisztségviselői számára a legfontosabb szempont az általuk képviselt gazdasági csoportok érdekeinek minden áron való védelmén túl a félelem attól, hogy Magyarország ellenállása precedens értékű lehet, és rövid időn belül egyre több követőre talál. A kérdés csak az: ki tud-e tartani a magyar kormány addig, amíg a többi ország is eszmélni kezd? A lepel persze nemcsak az IMF-ről hull le, hanem a magát a magyar baloldal letéteményeseként hirdető, a gazdasági lobbiktól szabadulni és megújulni képtelen MSZP-ről is, mely továbbra sem tud szabadulni a pénzarisztokrácia kiszolgálásában élen járó, lejáratódott vezetésétől.
(Beck Gábor)



A Zöld Baloldal központi weblapja:















Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!