Itt olvashatják a Zöld Baloldallal, annak programjával összefüggő sajtómegjelenéseket.
Milliárdos vezetői fizetések: miféle válság?
Kovács N. László - mno.hu
Miféle válság? Nagy-Britannia 100 legnagyobb cégénél (FTSE-100) több mint 30 százalékkal nőtt a vezetők fizetése – tudósít a Daily Mail. Az igazgatók és az átlagmunkások keresete között 15 000 százalékos szakadék tátong. Orvosnak öltözött demonstrálók foglaltak bankot Cheltenham városközpontjában – írja a helyi This is Gloucestershire. Több mint 40 tüntető állta el a pénzintézet bejáratát. A UK Uncut nevű csoport az országos egészségügyi ellátás (NHS) megnyirbálása ellen tiltakozott.
Daily Mail (www.dailymail.co.uk)
Miféle válság? Nagy-Britannia 100 legnagyobb cégénél (FTSE-100) több mint 30 százalékkal nőtt a vezetők fizetése – tudósít a Daily Mail. Az igazgatók és az átlagmunkások keresete között 15 000 százalékos szakadék tátong.
Az egész világon jól ismert Tesco és a Marks&Spencer vezetői átlagosan 3,5 millió fontot (szerény egymilliárd forint) vihettek haza, ez azonban eltörpül a vegyipari Reckitt Benckiser (mely többek között a Nurofen, a Cillit Bang és a Vanish márkákat birtokolja) feje, Bart Becht mellett, aki már 17,7 millióból (5,5 milliárd forint) gazdálkodhat, de ez még mindig kevés az Xstrata nevű bányaipari cég igazgatója, Mick Davies mellett, akinek 21,2 millió font (6,5 milliárd forint) üti a markát évente. Az igazi nagyágyút azonban természetesen a bankszektorban találjuk: a fizetések királya Michael Spencer, korábban a toryk pénztárosa, aki jelenleg évi 23,7 milliót (7,4 milliárd) zsebel be az Icap nevű tőzsdecég élén.
Összességében 32 százalékkal emelkedtek a vezetői fizetések 2009 és 2010 között, derül ki a felmérésből, melyet két tanácsadói cég, az MM&K és a Manifest készített. Az FTSE-100 cégek értéke ezzel szemben csupán 9 százalékkal nőtt. A tőzsde nagyrészt helyreállt a válság legmélyebb pontja óta, a krach előtti értéket azonban továbbra sem közelíti meg. A pénzügyi gondok kezdete előtt 6700-as értéket is mutatott az FTSE-100 index, mely 2009 áprilisán állította be a negatív csúcsot, 3460 ponttal. Jelenleg ez a szám 6000 körül mozog.
A jelentés az adatokat elemezve megállapítja, „kevés kapcsolat fedezhető fel a bérezés és a cégek teljesítménye, vagy a részvények értéke között”. Az elmúlt 12 évben a fizetések négyszeresére emelkedtek, a cégek értéke azonban jórészt változatlan maradt. Egyedül az átlagos dolgozók kompenzációja változott – általában negatív irányba.
A kutatók leírják, a nagyobb cégeknél általában többlépcsős, bonyolult jutalmazási rendszerek ösztönzik jó teljesítményre a vezetőket – ezek azonban a legtöbbször úgy vannak megalkotva, hogy „még a legjelentéktelenebb eredményért is jelentős bónusz jár, nem csupán a kiemelkedő munkavégzésért”. Ezzel együtt az elemzők azt is megjegyzik, az utóbbi időben a hosszú távú ösztönzőcsomagok helyett újra általánossá válik az éves jutalmazás rendszere, ez a gyakorlat pedig „sokban hasonlít ahhoz, melyet az összeomlás előtt követtek a vállalatok”, és egyesek szerint a válság egyik kiváltó oka lehetett.
A jelentés problémaként említi, hogy a fizetési bizottságok általában képtelenek megőrizni függetlenségüket, szerepük csupán annyi, hogy vezetői nyomásra jóváhagyják az eléjük tett fizetésemelési csomagokat. Ha a trend folytatódik, a részvényesek előbb-utóbb szót fognak emelni ellene – jósolja a két tanácsadó cég. Az első lázadás már meg is történt: a HSBC londoni székhelyű bankóriás részvényeseinek ötöde a múlt heti általános gyűlésen kemény szavakkal ítélte el és nem is szavazta meg az újabb vezetői fizetésemelést.
This is Gloucestershire (www.thisisglouchestershire.co.uk)
Orvosnak öltözött demonstrálók foglaltak bankot Cheltenham városközpontjában – írja a helyi This is Gloucestershire. Több mint 40 tüntető állta el a pénzintézet bejáratát. A UK Uncut nevű csoport az országos egészségügyi ellátás (NHS) megnyirbálása ellen tiltakozott.
A konzervatív kormány megszorításokon alapuló politikája ellen tiltakozó szervezet több tucat aktivistája orvosnak öltözve állt meg a gloucestershire-i bank előtt, és műkezelésben részesítette az oda belépő ügyfeleket. „Célunk az volt, hogy ráébresszük az embereket, nem az NHS, hanem a bankszektor szorul sürgős reformokra” – magyarázta Joe Simpson főszervező. „A kormány által jelenleg tervezett lépések az egészségügy privatizációja felé vezetnek, előbb-utóbb versengő magáncégek piacává alakítva a rendszert. Miközben az NHS-t szétszedik, a bankokat, melyek a válság idején milliárdos segítséget kaptak, érintetlenül hagyják” – tette hozzá.
A UK Uncut az egész országban tervezett hasonló akciókat, melyek során orvosnak öltözött tüntetők hívták fel a figyelmet a szerintük problémás rendelkezésekre. A cheltenhami bank a demonstrációnak köszönhetően kénytelen volt kora délután bezárni.
Tévhitek a magyar államadósságról
Nagyon fontos, hogy tisztázzuk eladódásunk valós okait, hiszen az okok feltárása adhatja kezünkbe a helyes terápiát, ellenben a tévhitek mindig tévútra vezetnek bennünket. Miként jött létre a mai (2011. évi) 20 ezermilliárd forintnyi államadósság, kik ezért a felelősök, miként lehetne ezt az elviselhetőség szintjére csökkenteni? Gazdag László közgazdász írása az államadóssággal kapcsolatos tévhitekről.
2011. március 3. 06:30
Cáfolható, hogy a Medgyessy-kormány (2002-2004) száznapos programja, közalkalmazotti béremelése hitelekből valósult volna meg. A 2002. szeptemberi 50 %-os közalkalmazotti béremelés 800 ezer munkavállalót érintett, és a magyar gazdaságtörténet legnagyobb egyszeri béremelése volt. Medgyessy átvette az inflációt 9,8 %-kal, átadta 2004 végén 4 %-kal. (2004 szeptemberében buktatták meg Medgyessy Pétert.) Kiderül a gyakorlatban is, amit Milton Friedman már elméleti úton korábban levezetett, hogy tudniillik nem létezik bérinfláció. Nem is létezhet, hiszen a globalizált világban a kereslet bármilyen bővülésére a kínálat (termelő és kereskedő) reagál és nem az ár.
Az államháztartás GDP-arányos hiányát Medgyessy 2002-ben 9,8 %-kal veszi át, átadja 5,8 %-kal, illetve ha az autópálya építés költségeit (ppp-konstrukció) ide vesszük, akkor 6,4 %-kal. Az igazi megugrás 2006-tól kezdődik, amikor három év alatt 80 %-ra emelkedik a GDP-arányos államadósság. 1993-ban volt e téren a csúcs, amikor a GDP-arányos államadósság 89 % volt. Ez ment le a Horn-kormány (1994-98) és az első Orbán-kormány (1998-2002) idején 2001 végére 53 %-ra. Arról viszont senki nem beszél, hogy ez a csökkentés miből valósult meg. Nos, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg, valamint az államháztartás deficites volt végig. A magyarázat egyértelmű: mindkét kormánynak privatizációs bevételekből sikerült csökkenteni az államadósságot, aminek viszont jelentős nemzeti vagyonvesztés volt az ára.
Medgyessy Péter kormányának már nem volt mit privatizálni. Az államadósság a béremelésektől teljesen függetlenül is nőni kezdett, a kamatos kamat törvényei szerint.
A minimálbéremelés nem volt baj?
És itt álljunk meg egy pillanatra: az Orbán-kormány 1999-2001 között, három lépésben 19 600 Ft-ról 50 000 forintra növelte a minimálbért. Erről ma miért nem beszélünk? Az egyik béremelés jó, a másik meg rossz, aszerint, hogy melyik kormány hajtja végre? Az egyik béremelés eladósít, a másik meg nem?
Az első Orbán-kormány és a Medgyessy-kormány egymást követő nagyarányú béremelései után a hazai reálbérszínvonal az EU-15 átlag 40 %-ára javult, miközben az egy főre jutó GDP terén a 65 %-on álltunk.
Ma az egy főre jutó GDP terén az EU-27-ek átlagának 62 %-át produkáljuk (tehát romlott a mutató, pedig 12 szegényebb ország csatlakozott azóta az EU-15-ökhöz), miközben az egy főre jutó reálbér terén az EU-27-ek átlagának 22 %-ára csúsztunk vissza.
Értelmetlen osztogatásról beszélni
Innentől kezdve mi értelme van a „lakossági túlfogyasztásra”, az „osztogató kormányokra”, a Medgyessy-kormány 100 napos programjára mutogatni? Még egy megjegyzés: az 50 %-os közalkalmazotti béremelés után megállt, sőt visszafordult egy pár évre az orvosok, ápolónők, mérnökök, stb. külföldre áramlása, illetve pályaelhagyása. E nélkül az egészségügy már összeomlott volna az orvos- és nővérhiány miatt. (Most persze megint közel járunk ehhez…)
A béremelések után megnő a költségvetés áfa- és szja-bevétele, a nyugdíjalap bevétele, valamint nő a lakossági megtakarítás, ami a bankokon keresztül beruházási forrás. Ezért alapvető tévedés a bérnövekményt, ezen belül akár a közalkalmazotti bérnövekményt is, teljes egészében „költségként”, pluszkiadásként kezelni. A jelentős része a bérnövekménynek visszaforog a költségvetésbe, illetve a gazdaságba.
Friedman alapszabálya: a pénzkiáramlásnak szorosan kell kapcsolódnia a GDP alakulásához, és a bérjövedelmeken keresztül kell megvalósulnia, nem közvetlenül a vállalkozói oldalon keresztül, pl. adócsökkentés révén.
A kádári életszínvonal-politika a hibás?
Hasonlóan cáfolható a Kádár-korszak életszínvonal-politikájának és az eladósodásnak a vélt összefüggése. 1970-ben nagyjából félmilliárd dollár volt az ország nyugati adósságállománya. Az 1970-es évek első felében (nagyjából tehát 1975-ig) összesen 3,8 milliárd dollár hitelt folyósítottak számunkra a nyugati kormányok, vagyis ezek kormányhitelek voltak, és nem közvetlen bankhitelek, mégpedig célhitelek, vagyis konkrét beruházásokra adták. Eszük ágában sem lett volna fogyasztásra hitelt folyósítani saját polgáraik adófizetői pénzéből.
A fölvett 3,8 milliárd dollár nagy része rossz beruházásra, az elavult gazdaságszerkezet megőrzésére lett fordítva: a kohászat, a textilipar rekonstrukciója, az olajválság után a szénbányászat újraindítására, bővítésére.
Volt egy kisebb tétel, kb. 800 millió dollár, amely a mezőgazdaság technikai fejlesztésére lett fordítva a termelési rendszereken keresztül, ez a része megtérült, visszafizettük többlettermésből, tehát rentábilisnak bizonyult. Exportárualap-bővítő hitelnek nevezték, a termelési rendszerek szervezésében vették föl a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok, főként gépberuházásra költötték, és a többlettermésből kellett visszafizetni. Miután a korszerű nyugati technika és technológia rendkívül hatékonyan működött a magyar nagyüzemi keretek között, 4-6-szor magasabb gépkihasználtsági mutatókkal, mint a jóval kisebb, specializált nyugati farmokon, a termésátlagok pár év alatt megtöbbszöröződtek, így az üzemek viszonylag könnyen vissza tudták fizetni.
Segített ezen az 1972 nyarán, tehát még az olajválság előtt megkezdődött árrobbanás az agrártermékek világpiacán, főként a nagyarányú szovjet gabonavásárlások (40 millió tonna/év) miatt. Bizonyos megfontolások alapján azt is meg merem kockáztatni, hogy az olajárrobbanás valódi kiváltó oka az élelmiszerár-robbanás volt, hiszen az arab államok nagy része (sivatagi országok) komoly élelmiszerimportőr. A jom kippuri háború csak az ürügyet szolgáltatta.
1980-tól kezdve megszűnt a kormányhitel-felvételi lehetőség, hiszen épp elég bajban voltak a nyugati kormányok az olajválság miatt, ekkortól a Világbanktól kaptunk hiteleket, de ugyancsak beruházásokra, és nem fogyasztásra. A Világbank nem is adhatott volna fogyasztásra kölcsönt. Mire költöttük a világbanki hiteleket a nyolcvanas években? Nos, liászprogramra, eocénprogramra, Bős-Nagymarosra, stb., vagyis megint az elavult gazdaságszerkezet konzerválására: a túlzottan energiaigényes gazdaság hazai, drága energetikai bázisának kiépítésére.
Az önkizsákmányolás volt a jólét alapja
Ha ez így van, akkor mi volt a Kádár-rendszer relatíve magas jólétének (gulyáskommunizmus, fridzsiderszocializmus, a láger legvidámabb barakkja) valós anyagi alapja? A válasz egyértelmű: az 1968-as reform után általánossá váló önkizsákmányoló életmód. A reform felszabadította az egyéni és a csoportérdek hatalmas hajtóerőit. Háztáji gazdaság és melléküzemág a termelőszövetkezetben, gmk (gazdasági munkaközösség) az iparban, másodállás, házépítés kalákában, stb. Ekkor költözött át a magyar falu a vályogházból a kétszintes téglaházba, a kiskertben, maszek szőlőben, a hétvégi nyaraló körül mindenki kapált, kaszált, stb., ebből lett autó, tv, mélyhűtő vagy éppen drága kripta, ha már kifogyott a fantázia. Ezért az önkizsákmányoló életmódért fizet ma az 50-es, 60-asok nemzedéke a katasztrofális halálozási és egészségügyi mutatókkal. Ez a nemzedék évtizedeken át nem ismerte a nyaralás, szabadság, szabad szombat és vasárnap fogalmát, mert dolgozott a szabadidejében is.
Mennyire igazságtalan most ezt a nemzedéket afféle „tücsöknemzedékké” nyilvánítva eladósodásunk okának, bűnbaknak kikiáltani. Márpedig erről van szó, amikor azt halljuk, hogy a Kádár-rendszer idején a magas életszínvonal az eladósodás terhére valósult meg.
Eladósodásunk „menetrendje”
1970-ben az adósságállományunk 500 millió dollár volt a nyugati országok felé. 1978-ra ez hatmilliárd dollárra nőtt, de mint említettem, a tényleges hitelfelvétel abban az évtizedben 3,8 milliárd $ volt összesen, vagyis ennyit költöttünk el, többnyire rossz beruházásokra. Az olajválság utáni kamatemelkedés már követhetetlen volt a magyar gazdaság teljesítőképessége számára, ezért szaladt föl az eredeti 3,8 milliárd dollár hatmilliárd dollárra.
1979-81 között a magyar gazdaságpolitika, teljesen tévesen az első megszorító csomaggal válaszolt, aminek eredménye egy átmeneti csalóka egyensúlyjavulás lett, 1984-ig az adósságállomány 6 milliárd dollárról mindössze hétmilliárdra nőtt, vagyis az ütem mérséklődött.
Ezután következett a dinamizálás, és 1985-87 között megduplázódott az adósság: 14 milliárd dollárra emelkedett. Újabb megszorító csomag 1987-89 között, de ez már eredménytelen, 1989-re az adósságállomány eléri a 20 milliárd dollárt.
1993: 31 milliárd dollár, a GDP 89 %-a. 1997-ig sikerül csökkenteni privatizációs bevételekből 22 milliárd dollárra. 1998-2001 között ugyan nő a bruttó adósságállomány, de a GDP gyorsabban nő, így megy le 53 %-ra.
2011-ben újra 80 % a GDP-arányos államadósság, eléri a 20 000 milliárd forintot. Ebből azonban csak 5000 milliárd forint a devizaadósság, a nagyobbik része már belföldi forintadósság, kötvénykibocsátás révén.
A gazdaságszerkezet az igazi ok
Az eddig leírtakból következik, hogy megszorításokkal nem lehet az adósságállományt csökkenteni. Az alapvető ok ugyanis éppen a humán tényező tragikus alulértékeltsége (és ebből következő alulteljesítése), illetve az elavult, túlzottan energia- és nyersanyagigényes gazdaságszerkezet változatlan továbbcipelése. Exportunk importtartalma 80-82 %, vagyis alacsony a hozzáadottérték-tartalom. Ez az eladósodás oka, és nem a „túlfogyasztás” meg az „osztogató kormányok”.
Sajnos az Orbán-kormány elképzelései között nem látom a gazdasági makroszerkezet tudatos átalakításának, a világgazdasági korszakváltás végrehajtásának programját. A döntések nem a „mélyáramot”, a gazdaság makroszerkezetét érintik, hanem továbbra is az elosztás és fogyasztás felszíni szféráit. (Ne feledjük: ide tartozik az adórendszer is.)
És végezetül: igenis szükséges lenne adósságszolgálatunk könnyítéséről, mérsékléséről tárgyalásokat kezdeni az IMF-fel. Ha már elmulasztottuk a kedvező történelmi pillanatban, a rendszerváltás idején, húsz évvel ezelőtt. Az elmúlt húsz évben 70 ország kapott jelentős adósságelengedést, átütemezést, stb., például Lengyelországnak hétmilliárd dollárnyi adósságát írták le. Persze ma az adósságszerkezet miatt nehéz helyzetben vagyunk, de az IMF-et többek közt éppen ilyen problémák megoldására (kormányok átmeneti likviditási gondjainak áthidalására) hozták létre 1944 októberében Bretton Woodsban…
Ez év elején felkértek: lennék én a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai évének egyik magyarországi „arca”. Akkor már túl voltunk az első bódvalenkei jövedelemfelmérésen, amiből kiderült, hogy mindent – szociális transzfereket, közmunkát, alkalmi feketemunkát – figyelembe véve a faluban az egy főre jutó havi átlagjövedelem 16 ezer forint volt 2009 augusztusában.
Pásztor Eszter| Népszabadság| 2010. december 11.
Akkor már kiderült, hogy a falu 82 gyerekéből 20 rendszeresen éhezik és legalább 40 súlyosan alultáplált, viszont a nyáron nem kapták meg a központi költségvetésből finanszírozott napi egyszeri meleg ételt, mert a hivatalosság szerint „Bódvalenkén nem volt rá igény”. Akkorra már „eltűntek” a gyerekfarmról az állatok; akkor már én is megéltem az első bódvalenkei telet, láttam, ahogy Józsi egy laticelldarabot teker a kútra és meggyújtja, hátha kiolvad, láttam a fiatal férfiakat mélységes depresszióban meredni az üres falra, miközben 4-5-6-7 gyerek ugrál és zajong körülöttük, láttam az életveszélyes kéményeket, a bedeszkázott ablakot, amit nem volt pénz beüvegeztetni, az állandó macska-egér játékot a rendőrök és a tüzelőt szerző férfiak között. (Egy köbméter fa 16 ezer forint; ahhoz, hogy legalább a konyhát fűtsék, egy családnak a télre legalább tíz köbméter kell. Megmondaná nekem valaki, hogy lehet ezt ennyi pénzből kigazdálkodni?). Láttam Ritát, amint strandpapucsban siet a hóban a boltba, ahol kamat nélkül is éppen kétszerannyiba kerül egy kiló liszt, mint a városban.
Azt hittem, ha csodát nem is lehet tenni, legalább valami lesz, legalább elindul valami közbeszéd, legalább páran megértik, hogy a szegénység nem csak annyi, hogy nincs pénzem. Legalább páran megértik, hogy amíg őket nem tudjuk kihúzni a szegénységből, addig nekünk sem lesz jobb… Aztán a szegénységellenes küzdelem jegyében kijelentettük: nehogy má’ dőzsöljenek ezek a segélyből! Egy családban elég, ha egy ember kap… Ők tehetnek róla, mért nem mennek el dolgozni!
Ma Bódvalenkén két embernek van állása, a mentősnek, meg az önkormányzati hivatalsegédnek. Közmunkában is csak néhány embert tudnak foglalkoztatni pár hónapig, azt is csak külső segítséggel – elfogyott az önkormányzat pénze. A szomszédos Komjátiban is 80 százalék körüli a munkanélküliség, Tornanádaskáról meg ne is beszéljünk.
Mi Bódvalenkén feltérképeztük, hogy milyen tevékenységeket lehetne beindítani, amivel fenntartható módon lehetne munkát és tisztes jövedelmet biztosítani az itt lakóknak. Egy közepes színvonalú budai lakás árából kijönne az egész projekt, de nem sikerült összeszedni rá a pénzt.
Sétálok a pesti belvárosban. Elérek a csodaszökőkúthoz, ami, ha közelítek hozzá, leáll, ha távolodom, újra a magasba szökken, és csak folyik, folyik az a drága víz…
Sétálok, és közben azon töröm a fejem, egy ember hány vacsorát tud megenni. Bódvalenkén biztos lenne jelentkező jó néhány adagra – no de az egészséges életmódot folytató bankár, vállalatvezér, vállalkozó, akiknek most nemzeti ajándékként megfelezzük a jövedelemadóját, már vacsorázott, neki már van lakása, ott jó meleg van – ha fázik, csak egy parányi mozdulat a termosztáton, és máris körüllengi a finom meleg –, neki már van szép öltönye, nem fáj a feje amiatt, hogy a gyereke kinőtte a cipőjét. Ő vajon mire költi ezt a szép nemzeti ajándékot?
Játsszunk el a gondolattal, hogy ezt az ötszázmilliárdot vagy mennyit a szegényeknek adjuk, úgy a kezébe, ahogyan most a gazdagokéba. Kár, hogy nagyon sokan vannak, úgy durván egymillióan. Akkor mindannyiukra jutna félmillió. Vajon mit csinálnának vele?
Először biztosan megvacsoráznának – húst ennének, finom combot vagy akár pulykát is, és lenne leves is és süti a gyerekeknek. És másnap lenne reggeli, és Rita tejet venne meg kakaós kalácsot. És gyümölcsöt is. És délután cipőt vennének, mind. Saját cipőt, nem uraságoktól levetett holmit. És megrendelnék a Kovács Imrétől, hogy csinálja meg a kéményt és vezesse be a vizet. És lenne fürdőszobájuk… (na nem valami csúcs, de lenne egy kád és egy kicsi bojler, éjszakai áramra kötve). És pár hónapig ki tudnák fizetni a villanyszámlát.
És akkor örülne Imi boltos, mert lenne forgalma. És örülne Margit néni meg Pál Béla, mert volna kinek eladni a termést. És örülne az Émász is, persze. És még Matolcsy úr is örülne, mert szépen csordogálna az áfabevétel vissza az államkasszába… Csak aztán az öröm véget érne, mert az ajándék elfogyna.
És mi lenne, ha, mondjuk, ebből a pénzből (egy részéből) megcsinálnánk a Vásárhelyi-tervet? Ha elvezetnénk azt a rengeteg belvizet, tározókat építenénk, hogy ne pusztíthassa árvíz-belvíz az emberek vetését? Giziék tavaly 29 zsák krumplit termeltek, az idén csak kettőt – mindent kimosott az eső. És lenne vizünk, ha az időjárás megint megbolondul, és megint szárazság lesz… és lenne munka sok bódvalenkeinek, szendrőinek, tornanádaskainak, sajókazainak, és Tosu reggel felkelne és munkába menne és 3-án az asztalra tenné a borítékot a fizetésével. És Rita székelykáposztát főzne és túrós palacsintát sütne a gyerekeknek (még mazsolát is tenne bele, talán), és venne tejet is… És örülne Imi boltos, mert lenne forgalma, és örülne Margit néni meg Pál Béla, mert volna kinek eladni a termést. És örülne az Émász is, persze. De a legjobban Matolcsy úr örülne, mert nemcsak az áfabevétel csordogálna, hanem a nyugdíjkassza is töltődne szépen…
De nincs miről ábrándozni. Nem beszéltünk meg semmit, nem veséztünk ki alternatív megoldási javaslatokat, nem gondoltuk végig, hogy mi hová vezet. A szegénységellenes küzdelem jegyében adunk egy szép nagy ajándékot a gazdagoknak, a szegényeket meg kordában tartjuk. Bódvalenkéről már öt férfit vittek el szabálysértési bírságok meg nem fizetése miatt… Aztán majd viszik a többieket is, mert fát kell szerezni, ha nem akarnak megfagyni. És ha elvitték a férfiakat, akkor majd vihetik az asszonyokat. És akkor a gyerekek meg mehetnek a lelencbe.
Ég az arcom. Szégyellem magam.
Pásztor Eszter| Népszabadság|
A szerző a Bódvalenke - Freskófalu projekt vezetője
Kötelező őrület
A szókapcsolat kettős jelentéstartalma nem a véletlen műve. Egyrészt össznépi hisztéria uralkodik, ami a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás körül szokott kialakulni így, novemberben, másrészt – a jelek szerint – őrültnek lenni kötelező a mi kis magyar tébolydánkban. Mert miről is van szó? A néhány millió magyar autós több mint 100 milliárd forintot fizet be a kötelező felelősségbiztosítási rendszerbe, de a megtérítendő kár általában nem haladja meg az 50 milliárd forintot. Mindez éves viszonylatban értendő. A maradék, „jelentéktelen” 50 milliárdból nagyjából 20 milliárd megy el a rendszer üzemeltetésére, és kb. 30 milliárdnyi a profit, amelyet a derék jó üzemeltetők pedánsan ki is visznek az országból.
Kinek jó ez? Mármint a pofonegyszerű tranzakción hatalmasat kaszáló multikon kívül? Ha a magyar autósok felfognák végre, hogy egységes nemzeti kockázatközösségbe tömörülve akár nonprofit alapon is üzemeltethetnék ezt a közösen összedobott pénzhegyet – hiszen végül is egymás között fizetgetjük ki azt –, akkor mindnyájuk zsebében maradhatna az az összeg, amelyet ma ezen a szivattyún keresztül kivisznek az országból. S miközben csillogó szemmel jobbnál jobb ajánlatokra vadászunk ilyenkor, és úgy érezzük, kiváló üzletet kötöttünk, szóval nyertünk, nem árt tudni, hogy valójában mindnyájan vesztettünk! Ugyanis az ilyenkor novemberben felszikrázó őrület összes költségét – reklám, informatika stb. – természetesen mind-mind mi fizetjük, hiszen kíméletlenül ránk terhelik az utolsó fillérig. És még az sem szúr szemet, hogy van olyan cég, amelyik csak harmadannyit kér ugyanazért a teljesítményért. Ez csak azt jelentheti, hogy a tényleges önköltség legalább négyszeresét szivattyúzzák ki tőlünk. Mi pedig vidáman és önmagunkra büszkén fizetjük a több száz százalékos hasznot. „It’s a good business today” – mármint a minket kifosztóknak! Valamit azért megsejthettek mindebből, mert, kétségtelen, mostanában kegyesen engedtek valamicskét ezekből az extraprofitot fialó árakból.
Ráadásul ez csak egy jelentéktelen kis szelete (ön)kifosztásunknak. Hogy csak egyet emeljünk ki a sok közül, ma Magyarországon közel négyezermilliárd forint van állandóan látra szóló (bármikor azonnal hozzáférhető) betétekben. Már az is elgondolkodtató: kinek, hogyan és miért is jutott eszébe az a perverz, önpusztító ötlet, hogy a hazánk területén ideiglenesen állomásozó globális bankok (ma már csak ilyen van! Ki tudja, miért…) egyáltalán számlát vezethessenek. A banknak az a dolga, hogy hitelt nyújtson! Ja, hogy abban esetleg kockázat is van, és sokkal egyszerűbb abszolút kockázatmentesen, gátlástalan cinizmussal az egekbe emelt költségekért számlát vezetgetni… Ráadásul úgy, hogy közben ingyen használják a pénzünket? Hát persze, ez így van, de amint a régi vicc hőse mondja, ez az „ögyes” megoldás kb. százmilliárdot húz ki a zsebünkből.
Egységes kincstári számlavezetési rendszer segítségével ez a százmilliárd itt maradna az országban. És legalább egy tucatnyi hasonló trükk létezik az egész nagy pénzhatalmi „hidraulikában”. Csak arra volna szükség, hogy a magyar állam végre elszánja magát. Elszánja magát arra, hogy kíméletlen őszinteséggel feltárja ezt a kétségtelenül bonyolult, de egyáltalán nem átláthatatlan szivattyúrendszert. Egy ilyen átvilágítás akár azzal az eredménnyel is járhatna, hogy az adósságaink fejében évente kiszívott kamatoknak – vagyis messze több mint ezermilliárd forintnak – megfelelő összeget kotorhatnánk így össze. Látszólag ennek semmi akadálya nincs, ám az a tény, hogy történni nemigen történik semmi, azt látszik igazolni, hogy mégiscsak van ilyen akadály. Logikailag ez aligha lehet más, mint a magyar pénzügyi, banki, biztosítási szektort a kezükben tartó globális tőkestruktúrák érthető ellenérdekeltsége.
Ám a teljes cselekvésképtelenségnek és bénult kifosztottságunknak ez csak szükséges, de nem elégséges feltétele. Legalább ilyen fontos az is, hogy a pénzügyi apparátus ezt az egész kérdést mint nem létezőt kezelje. Hogy úgy vélje, minden a legnagyobb rendben van. Ami természetes is, hiszen ő tartja fenn ezt a rendet, így a kérdés, hogy rend van-e, úgy merül fel, hogy ő rendet tart-e. Amire az evidens válasz, hogy igen, ő rendet tart, így minden a legnagyobb rendben van. Nos, ez is egy lehetséges megoldás, csak nem biztos, hogy az ilyen szerkezetű válaszok elégségesek lehetnek az ország helyzetének javításához.
Akárhogyan is kerülgetjük, Magyarország végzetesen kiszolgáltatott állapotban van. Miközben a miniszterelnök heroikus küzdelmet folytat azért, hogy különadók segítségével az országból évente kiszivattyúzott profitnak legfeljebb az egytizedét visszatartsa, elég tragikomikus, hogy senki sem vizsgálja a fenti pénzáramokat. Hogy egyszerű pénzügytechnikai újraszabályozással évente akár az összes nagy konfliktust kiváltó extraadó kétszeresét is visszaszívhatnánk. Ráadásul mindezt úgy, hogy sem az itt állomásozó pénzhatalmi szereplőknek, sem a globális térből őket támogatóknak egy szavuk sem lehetne, hiszen egy szuverén ország technikailag úgy szabályozza a saját pénzügyi rendszerét, ahogy neki tetszik.
Szóval nem cselekedni ebben a helyzetben több mint bűn: hiba! Reméljük, már nem sokáig.
Bogár László (Magyar Hírlap Online)
A Fidesz választási vereségéről
Ezek után a Fidesz lehetséges választási vereségének okát abban látom, hogy az egy kulcsos (16 százalékos) adózás és a gyermek utáni kedvezmények együttesen nem javítanak vagy kifejezetten rontanak százezrek szociális helyzetén. Mondanom se kell: a szegényekén, a kisjövedelműekén.
Ellenzéki sajtó- és értelmiségi körökben szent a meggyőződés, hogy Orbán Viktor 2014-re készül, a választás megnyerésére, és ezzel magyarázzák az elmúlt hónapok nagy politikai csatáit: az Alkotmánybíróság „felszámolását” (jogkörei megkurtításának szándékát), a magánnyugdíjpénztári befizetések „lenyúlását” (a kötelező magánnyugdíjpénztár rendszerének megreformálását és a befizetések ideiglenesen átirányítását az állami büdzsébe) stb.
A viktatúra és narancsuralom vízióiban van egy nagy ellentmondás: úgy beszélnek a diktatúra kiépítéséről, hogy közben feltételezik a 2014-ben esedékes választás megtartását. Miért? Miért gondolják, hogy lesz egyáltalán választás? Diktatúrákban ugyanis nem szokás választásokat tartani. Vagy ha lesz is választás, miből gondolják, hogy az négy év múlva lesz? És ha hat vagy nyolc év múlva lesz?
De félre a tréfát, s induljunk ki az alapfélelmekből. Abból, hogy Orbán Viktor egy négyéves politikai projekt szerint akar hatalmat szerezni újabb négy évre, és a hatalmi kontinuitást az elmúlt fél év gyakorlatával is megalapozza.
Amondó vagyok, hogy ha lesz választás 2014-ben (a feltételes móddal engedek az ellenzék lelki kényszerének), egyáltalán nem garantált a Fidesz a választási győzelme, és ennek ellenkezőjéről még a Szonda Ipsos legutóbbi felmérése sem győz meg, miszerint „amíg a teljes lakosság körében három és félszer nagyobb a kormánypárt tábora, mint az MSZP-é (39-11 százalék), addig a biztos pártválasztók csoportjában négyszeres a többlete (66-16 százalék)” („A Szonda Ipsos is hatalmas Fidesz előnyt mért”. SZEGEDma, 2010. november 4.) Nem csak hogy nem garantált a Fidesz a választási győzelme, szerintem, de a dolgok jelen állása szerint úgy látom, hogy a Fidesz úton van a választási vereséghez. Azért, mert a nagy közjogi-alkotmányos csatáktól a felek nem látják a lényeget, a Fidesz vereségének legvalószínűbb okát: a szociális helyzet miatti hangulatváltást.
Nem tudom, hogy Gyurcsány Ferenc Orbán- és Fidesz-ellenes „szabadságharcának” mennyire tudatos eleme az, hogy a Fidesz és az Orbán-kormány már 2012-ben is az alkotmányos szabadságjogok és a demokrácia szűkítésébe bukott bele, de ez így, önmagában, egy kapitális tévedés.
Az igaz, hogy a 2002-es választási kampányban az MSZP és SZDSZ gőzerővel folytatott antifasiszta kampányt a Fidesz ellen, és Kovács László meg Kuncze Gábor a kampánycsendet megelőző legutolsó pillanatokban is arról beszélt nyíltan vagy burkoltan, hogy Orbán Viktor valamifajta nemzetiszocialista rendszert épít ki.
2002-ben az MSZP 55 234 szavazattal verte meg a Fideszt, de egyáltalán nem gondolom, hogy ebben a demokrácia és a jogállamiság játszotta a főszerepet. Sokkal inkább a szociális helyzet és a szociális ígéretek. Orbán Viktor azt mondta, az emberek nézzenek körül a mindennapi életükben, és ezután alkossanak politikai ítéletet. Orbán Viktor tévedett, bár nem nagyon nagyot, csak 55 234 szavazatnyit, mert a bizonytalan szavazók körülnéztek, és az Orbán-kormány könnyűnek találtatott. De miért?
Azért, mert a szocialisták folyamatosan azt hajtogatták, hogy „a gazdaság rendben van”, csak a kormány és Orbán Viktor „szociálisan szűkkeblű”: nem ad, holott adhatna. Ezzel ellentétben ők, a szocialisták, adnak, mert „szociálisan érzékenyek”, és mert van miből. Az Orbán-Medgyessy vitában Medgyessy Péter sem vonta kétségbe a kormány gazdasági teljesítményét, inkább csak azt bizonygatta, hogy ő a „gazdasági szakértő”, nem pedig Orbán Viktor. A kampány során az MSZP és Medgyessy Péter beígért egy 50 százalékos közalkalmazotti béremelést, de azt négy évre, a kormányzás végére tervezték teljesíteni, és egy kampányrendezvény kellős közepén döntött úgy Medgyessy és stábja, hogy azonnali lesz a béremelés. A kampány üde színfoltja volt még, hogy Karsai József sárga sállal feldíszített battonyai proletár asszonyokkal járta a stúdiókat, hogy érzékeltesse a kisemberek Orbán okozta társadalmi drámáját.
A jobboldali olvasót kérem ezek után, hogy ne dörzsölje kezét elégedetten, a baloldali meg ne szorítsa ökölbe kezét, mert nem szóltam arról, hogy 2006-ban meg Orbán Viktor akarta szociálisan érzékeny módon megállapítani az autópályadíjak tarifáit. A jobboldali olvasó gondoljon arra, hogy baloldali társának (is) igaza van, de még inkább arra, hogy ennek ellenére miért vesztett a Fidesz 2006-ban 63 726 szavazattal. Az egyébként gyalázatos őszödi beszédet meg az ott elhangzott „trükköket” most hagyjuk. Lehet, hogy a gyurcsányi trükkök és hazugságok nélkül fordult volna a kocka, de véleményem szerint az átlagemberek tömegeinek hozzáállása volt a lényeg: négy év elteltével a bizonytalan szavazók nagyobb része még emlékezett arra, hogy az MSZP „ad”, a Fidesz meg „nem ad” vagy éppen „elvesz”, és Orbán ígéreteit úgy könyvelték el, hogy az csak a „hatalomszerzést” szolgálja. Gyurcsány sem abba bukott bele, szerintem, hogy combig tiporta a jogállamiságot 2006-ban, hanem abba, hogy politikájában túlsúlyba került az „elvesz”. Gyurcsány Ferenc és az MSZP a „szociális népszavazásba” bukott bele, például a háromszáz forintos vizitdíjba.
Annak idején a vizitdíjat magam is elleneztem, főleg azért, mert én is úgy láttam, hogy az nem más, mint egy egyszerű sarcolási technika. Vizitdíjat be lehet vezetni, ha arról van szó, támogatni is tudok egy vizitdíjat, de csak ha morális igazolt és funkcionálisan szükségszerű.
Vizitdíjat be lehet vezetni, és az emberek támogatni is tudnak egy vizitdíjat, de csak ha morális igazoltnak és funkcionálisan szükségszerűnek látják. Mert még a legszegényebb emberek is le tudnak mondani dolgokról, ha hiteles emberek – képletesen szólva – vért, izzadságot és könnyeket ígérnek nekik egy szerintük is kivételes helyzetben.
Ezek után a Fidesz lehetséges választási vereségének okát abban látom, hogy az egy kulcsos (16 százalékos) adózás és a gyermek utáni kedvezmények együttesen nem javítanak vagy kifejezetten rontanak százezrek szociális helyzetén. Mondanom se kell: a szegényekén, a kisjövedelműekén.
Már emberek százezrei számolják, hogy jobban járnak-e majd, vagy hogy hogyan járnának jobban. Jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy bruttó 240 ezer forintig a gyermektelenek veszítenek majd: kategóriától függően 1 000 és 4 300 forint közötti összeggel lesz kevesebb havonta a nettó jövedelmük. A bruttó 73 500 és a 90 000 Ft között keresők kb. 2000 forintot veszítenek havonta, ami egy évben 24 000 Ft. Ez nagy összeg! De az, aki bruttó 220 000 Ft-ot keres, például egy ötvenvalahány éves közalkalmazott, évente 51 600 forintot veszít. Irdatlan összeg! A minimálbéren tengődők helyzete 3 gyermek után változatlan marad, 1 és 2 gyerek esetén viszont csak kb. ezer forintot nyernek. Bruttó 130 000 forintig a 3 gyermek után semmi nem jár lényegében, 1 és 2 gyerek esetén viszont már 4-8 ezer forintnyi lesz a többletjövedelem. Míg bruttó 130 000 forintig a 3 gyermek után semmi nem jár lényegében, 190 000 Ft bruttó kereset esetén már 14 000 Ft hasznot hoz három gyermek. Bruttó 300 000-nél már 50 ezret, bruttó 500 000-nél pedig 125 ezret. Egy és két gyermek után hasonló aránytalanságok vannak az említett jövedelemkategóriák között.
Mi a politikai tanulsága az adóreformnak? Az, hogy a gyermektelenek jó része azt érzi már most, hogy őket a kormány, Orbán Viktor és a Fidesz „bünteti”, és hogy… (Ide kérek vulgáris kitételeket fantáziálni.). De az igen nagy létszámú választói csoportot alkotó szegények és kisjövedelműek, akik ráadásul dolgoznak és adóznak, szintén azt érzik, hogy velük kitolnak. És számukra édes mindegy ezek után az erkölcstelen végkielégítések megadóztatása vagy a korrupt politikusok üldözése. De még a munka becsületének polgári-kormányzati-konzervatív filozófiája is dühíteni fogja őket.
Előre látom, hogy a történelem ismétli önmagát: az első Orbán-kormány idején a „középosztály támogatása” és ennek hangoztatása kontraproduktív volt a 3 millió szegény országában. Kíváncsi is vagyok, hogy akik kidolgozták az adóreformot, és pláne akik elfogadták, emlékeznek-e erre, és készítettek-e most emiatt hatástanulmányt. Minimum arról, hogy lesznek-e a reformnak abszolút értelemben vesztesei. Jobban izgat azonban az, hogy „az emberek” szociális érdekeiért vívott négy éves elvi harc után hol maradnak „az emberek” szociális érdekeit nagyban sértő adóreform szociális elvi alapjai.
Szűkebb s tágabb környezetemben sokan vannak olyanok, átlag emberek, akik a pénztárcájuk miatt szavaztak 2002-ben és 2006-ban az MSZP-re, illetve 2010-ben a Fideszre. Se nem jobboldaliak, se nem baloldaliak, nem szocialisták és nem fideszesek: a hasuknak hisznek és a pénztárcájuknak, mert a pártok a hasuknak és a pénztárcájuknak ígérnek…
Löffler Tibor
2010. november 15., szegedma.hu
Az emlékezet leépülése
„Kun Béla elrepült az országból.” Az elmúlt évtizedben számtalanszor olvastam újságcikkekben, elemzésekben és történelmi összefoglalókban is hiteles tényként előadva azt a történetet, mely szerint a Tanácsköztársaság vezetője repülőn menekült el az országból, zsebében süteményekkel és az arisztokratáktól zsákmányolt ékszerekkel.
Hegyi Gyula| Népszabadság| 2010. október 8.
A történet forrása az Édes Anna című regény, amelyben még anekdotaként, a korra jellemző rém- és álhírek paródiájaként jelenik meg a sztori. Ugyanolyan korfestő elemként, mint az a jelenet, amelyben a regény egyik legellenszenvesebb hőse név szerint és „nagy kommunistaként”, „nagy vörösként” emlegeti magát a szerzőt, Kosztolányi Dezsőt.
Kun Béla a tanácskormánnyal együtt vonattal menekült Bécsbe a bukás napján. Történelmi távlatból nézve persze tökéletesen mindegy, hogy repülőn vagy vasúton távozott a Kommün akkor harminchárom éves vezetője. Mégis jellemzőnek érzem korunkra, hogy ami a Horthy-korszakban még az antikommunizmus paródiájának számító anekdota volt, az mára „objektív” történelmi adattá minősült át. Végtelen számban sorolhatnék ennél sokkal durvább hamisításokat is a huszadik század történelmével kapcsolatban, de ez a példa éppen a maga ártatlanságában mutatja, hogy miként mosódik össze a kommunista múlttal kapcsolatban hír és rémhír, tény és paródiába illő túlzás.
Bárdos-Féltoronyi Miklós, a louvaini katolikus egyetem emeritus professzora egyik kiváló könyvében – Marcuse nyomán – arról ír, hogy a politikai eszmélődés egyik fontos pólusa az ellenállás, demokratikus körülmények között az erőszakmentes ellenzékiség. Ennek két feltétele a társadalmi cselekvés és a „közösségi emlékezet”. Ez a közös emlékezet az, ami érzelmi töltést ad a politikai cselekvéshez, mert – Bárdos-Féltoronyi szép kifejezésével – „elevenen tartja az igazságtalanul elpusztított örömök emlékét és szüntelen felhívást hordoz a boldog életre”. Az elmúlt húsz év jobboldali szellemi offenzívája végső soron nem szólt másról, mint ennek a közös emlékezetnek a felépítéséről. Tények meghamisítása és legendák újraköltése, elkövetett bűnök jelentéktelenné morzsolása és valódi erények felnagyítása mind-mind hozzájárult ennek az offenzívának a sikeréhez.
Eközben a magyar progresszió – a széles értelemben vett baloldali, polgári radikális, liberális tábor – nemcsak a jobboldali mítoszok újraéledését nézte tétlenül, hanem a maga közösségi emlékezetet is hagyta elpusztítani. Ez a szellemi defenzíva meggyőződésem szerint legalább annyira közrejátszott a jobboldal maszszív győzelmében, a liberálisok totális és a szocialisták súlyos vereségében, mint a kormányzati hibák és a korrupciós ügyek. S míg ez utóbbiak hamar elfelejtődnek az újabb botrányok miatt, addig a „közösségi emlékezet”, a szellemi-érzelmi háttér felmorzsolódása akár évtizedekre is megroppanthatja a magyar progressziót. Közös múlt, azaz a múlt közös tudata nélkül nincs közös jövő sem.
Szociálliberális oldalon sokan vannak, akik az 1848-as és 1956-os forradalmat leszámítva az elmúlt húsz évet, a magyar demokrácia legutóbbi két évtizedét tekintik a magyar progresszió egyetlen vállalható örökségének. Kétségtelen, hogy ekkor lettünk tagjai a nyugati nemzetek politikai, katonai és gazdasági szövetségének. Kiépültek (remélhetőleg maradandóan) a demokratikus intézmények, a vélemények és életformák sokszínűsége milliók számára természetes lett. De az elmúlt húsz év társadalmi megítélése nem véletlenül felemás. A
kapitalista fordulat milliók életét tette bizonytalanná, a neoliberális gazdaságpolitika néhány dogmája mára világszerte lejáratódott, s a politikai osztály teljesítménye is enyhén szólva vitatható. Akármennyire fáj is sokunknak, a keleti reformok egykori mintaországának lendülete és nemzetközi elismertsége megtört az elmúlt két évtizedben. A magyar baloldal súlyos hibát követne el, ha a negatív társadalmi megítélés ellenére ragaszkodna a rendszerváltozás és az elmúlt húsz év kritikátlan elismeréséhez. Ebben a tekintetben akkor lehet közös emlékezetünk a csalódott milliókkal, ha nemcsak a jót, hanem a tévedéseket – a túlhajtott privatizációt, az állam és a közösség szerepének gyengítését, a rendetlenség és a szabadság összemosását – is elismerjük.
De ugyanezt a disztingválást a Kádár-rendszerrel kapcsolatban is érdemes elvégezni. E korszakot aszerint méltányos megítélni, hogy a szovjet megszállás geopolitikai kényszeren belül, más megszállt országokhoz képest milyen eredményeket tudott felmutatni. Minden idevonatkozó kutatás szerint így érzi ezt a magyar társadalom többsége is. Tragikomikus lenne, ha az „elmúlt húsz év” kisiklásait kritizáló jobboldal többet profi tálna a Kádár-rendszer iránti nosztalgiából, mint az annak emlékét kínos erőlködéssel megtagadó szocialisták. Ügyetlennek érzem azt a balliberális erőlködést is, amely megpróbálja összemosni Orbán Viktort és Kádár Jánost. Orbán nem követte el azokat a bűnöket, amelyeket uralma elején Kádár, s egyelőre nem is hajtotta végre azt a konszolidációt, amely 1956 novemberének abszolút mélypontjáról a hatvanas évek fellendülésébe vezette a nemzetet. Az összehasonlítás így mindkettejük szempontjából igazságtalan. Húsz év távlatából a baloldali értelmiségnek végre el kellene szánnia magát az 1945 után eltelt négy évized tisztességes értékelésére. Ez aligha lehet negatívabb, mint a korszakot megélt baloldali millióknak – és azok leszármazottainak – kollektív emlékezete szerint.
Arra is el kell szánnunk magunkat, hogy újrafogalmazzuk viszonyunkat a „roncsolt huszadik század” és benne a hazai szocialista mozgalom 1945 előtti korszakához. 1945 novemberében, a magyar történelem első, valóban szabad, titkos és általános választásán a szavazatok 41,2 százalékát három baloldali párt – a szociáldemokraták, a kommunisták és a velük szövetséges parasztpártiak – szerezték meg. A kisgazdák többségét elismerve és tiszteletben tartva is bizonyos, hogy ez a több mint kétmillió ember történelmi tapasztalatai és „közösségi emlékezete” alapján szavazott így e sorsfordító napon. A sztálinizmusnak és itthoni változatának gaztetteit ugyanúgy nem lehet sem vissza, sem előre vetíteni a történelemben a baloldali emberekre, ahogy az inkvizíció és a vallásháborúk bűneivel sem szabad a kezdeti vagy a mai idők keresztényeit terhelni.
Az Édes Anna történetére visszatérve, a Tanácsköztársaság sem csak a Lenin-fiúk gyilkosságairól, hanem Babits Mihály, Bartók Béla, Juhász Gyula, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, a fiatal Illyés Gyula és annyi más kiváló ember kezdeti lelkesedéséről, későbbi csalódásáról és ennek ellenére a progresszió hitében való megmaradásáról is szól. Tormay Cecile és Wass Albert is része a magyar kultúrának, sokan nyilván az ő politikai választásukkal értenek egyet, de a magyar szellem legjobbjai a másik oldalon álltak.
Szocialistáknak és liberálisoknak egyaránt be kell látniuk, hogy nincs más huszadik századunk, mint ami megtörtént velünk és elődeinkkel. S mindent összevetve a magyar baloldal és a szélesebb értelemben vett progresszió történelmi hagyománya még mindig inkább vállalható, mint a jobboldalé. (Legalábbis szerintünk, s ebből önfeladás lenne engedni.) És ami messze fontosabb a politikánál, a magyar kultúra, a magyar művészet meghatározó, ahogy ma mondják, „mainstream” iránya baloldali és szabadelvű volt. Ez a magyar progresszió legértékesebb „közösségi emlékezete”, ennek megőrzése és átörökítése öröm és kötelesség.
MSZP-mentes baloldali politika - "tökölés helyett"
Kalmár Szilárd, a Zöld Baloldal ügyvezető elnöke azt nyialtkozta lapunknak: azért nem fognak össze az MSZP-vel és a többi ellenzéki, párttal, mert támogatóik többsége MSZP-mentes baloldali politikára vágyik. – Bátor, harcias közéleti jelenlétet akarnak látni „tökölés” helyett - mondta a volt MSZP-s politikus.
Nem szerepelt valami fényesen a Zöld Baloldal a jelöltállítás során. Nem jött össze a főpolgármester-jelölt ajánlószelvénye, Erzsébetvárosban is mindössze két jelöltje van a szervezetnek. Pestisen szólva ez elég sovány.
A Fidesz brutális törvénymódosításának éppen az volt a célja, hogy akadályozza az új politikai erők feltűnését vagy izmosodását. Ráadásul a fővárosban embertelen gyűjtési versenybe kezdtek a nagypártok. Mi minden céduláért megküzdöttünk, de közben beszélgettünk is az emberekkel. Temérdek panasz hallottunk. Félnek Orbántól és nem hisznek abban, hogy MSZP képes magára találni. Az eredményt lehet soványnak nevezni, de a célunkat elértük, megmutattuk magunkat a fővárosnak. Vidéken pedig több helyen is áttörtünk. Csongrádban rendkívüli dolgok történtek. Szegeden és Hódmezővásárhelyen parlamenti pártokat előzünk. A megyei jogú városokban nem csupán jelöltjeink vannak, hanem polgármesterjelöltjeink is. Esztergomban támogatói vagyunk a Fideszes polgármester elleni összefogásnak. Sajnos Lázár János városában nem volt ilyen kezdeményezés, pedig a mi jelöltünk Havránek Ferenc képes lenne megverni a jelenlegi polgármestert. Évek óta szinte egyszemélyes ellenzéke a Fidesz meghatározó politikusának
Sokaknak hiányzik a szerint a baloldali összefogás. Az MSZP elvesztheti Szegedet - ott is szükség lenne a Zöld Baloldal támogatására. Nem gondoltak arra, hogy visszalépnek Szegeden és kezdeményezik, hogy az MSZP tegye ezt meg Hódmezővásárhelyen?
Nincs paktum. A mi támogatóink többsége MSZP-mentes baloldali politikára vágyik. Bátor, harcias közéleti jelenlétet akarnak látni „tökölés” helyett. Elvesztjük a bizalmukat, ha folyamatosan visszalépkedünk egy, csak a nevében baloldali párt nyomásának engedve. Szegeden évekkel ezelőtt meghozták a kéregetőket üldöző önkormányzati rendeletet. Egy olyan jogszabály van érvényben a városban, aminek a szellemisége rokon Pintér belügyminiszter mostani elképzelésével, aminek célja a hajléktalanok utcáról való kiszorítása. Aki így gondolkodik és cselekszik városvezetőként, az a mi szemünkben nem baloldali.
Mitől baloldali a Zöld Baloldal?
Mi a prolik pártja leszünk. Azokat fogjuk képviselni, akik a hátukon vitték vagy viszik ezt az országot. Olajos ruhás melós, szénporos arcú bányász ma kevés van, de kizsákmányolt és rettegésben tartott emberből jóval többen vannak, mint húsz évvel ezelőtt. Szörnyű létbizonytalanságban él ebben az országban még a középosztály is. Őket szólítjuk meg a XXI. század modern baloldalának programjával.
Hol lát esélyt arra, hogy tömeges támogatása legyen?
Már most látható, hogy a régi baloldali hagyományokkal bíró településeken, országrészekben komoly az esély az erősödésre. Az egykori bányavárosokban, ipari központokban a mostani politikai elit által lenézett emberek keresik a hiteles baloldalt. Támogatnak minket az idősebbek, de érdekes, hogy az egykori melósok, bányászok gyermekei unokái is fogékonyabbak a baloldali politikára. Fontos, hogy a vidéki baloldalt, amit az MSZP teljesen feladott, valaki újra megszervezze.
Sokan azt mondják, hogy a német baloldali párt, a Die Linke áll a Zöld Baloldal mögött. Milyen segítséget kapnak tőlük?
Valóban jó kapcsolataink vannak az egyre erősebb német párttal, amelyik egyben motorja is Európa alternatív baloldali erőit tömörítő Európai Baloldali Pártnak. Támogatják, hogy Magyarországon is feltűnjön az a politika, amit ők képviselnek. Gyakran jönnek Budapestre, közösen értékeljük a fejleményeket, minden eszközzel segítenek nekünk. Ők látják, hogy Magyarország egy fontos terület Európa politikai térképén és nem örülnek annak, hogy az olaszországihoz hasonló demagóg jobboldal erősödik meg hazánkban.
Mi fog történni október után?
A legfontosabb feladat az, hogy kiépítsünk egy országos hálózatot. Sok helyen az MSZP romjain kell építkezni. Temérdek csalódott baloldali van, akik azzal szembesülnek, hogy „fönt” valamit nagyon rosszul csinálnak évek óta. Ők ki vannak éhezve egy új alternatívára. Őket keressük, azért is lett a jelmondatunk az, hogy „van más alternatíva!”. Megszervezésük rendkívüli feladat, de egy év alatt sikerülnie kell. Egy évet adunk magunknak arra, hogy a legerősebb parlamenten kívüli politikai erő legyünk.
(168 óra online)
Ez a fölirat – „Európa népei, talpra!” – jelent meg hatalmas plakáton az Akropolisz előtt görögül és angolul („Peoples of Europe, rise up!”), a sarló-kalapács mellett aláírás is van rajta: KKE, azaz: Kommunisztiko Komma Elladasz, ejtsd: kappa-kappa-epszilon, ez Görögország Kommunista Pártja, amely a Radikális Baloldallal együtt (ennek a rövidítése Sziriza, azaz: Szinaszpiszmosz Rizoszpasztikísz Ariszterasz) szervezi az ellenállást. Az AP fotóját számtalan újság és portál közölte, így a Le Monde a címlapján. Az Akropolisz előtti teret ellepik a vörös lobogók. A KKE a hagyományos és keményvonalas kommunista párt, a Sziriza viszont a volt „belső” (tehát nem emigráns) párt, vagyis az eurokommunista, a szovjet tömbbel szemben kritikus mozgalom utóda, kiegészülve néhány újbaloldali és trockista csoporttal. Mindkettőnek képviselői ülnek az athéni parlamentben. Az ellenállás középpontja a szakszervezetekben található, ezek közül fontos az ADEDY, a közalkalmazottaké (szocialista), a GSEE (szocialista) és a PAME (kommunista). Az utcai tüntetések fő erejét alkalmasint a szélsőbaloldal jelenti: az anarchoszindikalisták (fölismerhetők átlósan kettészelt, vörös-fekete zászlajukról), de ott vannak az anarchisták is, továbbá az antiglobalista és az ultrabaloldali ifjúmunkás- és diákmozgalom elemei. És mindenekelőtt persze maga a görögországi (görög és bevándorló) munkásosztály.
Tudni kell, hogy Görögországban más a radikális, ha tetszik: szélsőbaloldal históriai értékelése („befogadása”), mint egyebütt. Ennek az oka a kommunisták hősies szerepe a nácikkal szembeni partizánharcokban, a brit megszállókkal és a jobboldali szoldateszkával szembeni polgárháborúban, vértanúságuk a fasisztoid katonai diktatúrák alatt. A görögországi szélsőbaloldal köztiszteletnek örvendő, tekintélyes, „gyökeres”, „beágyazott”, „nemzetfönntartó” tényező – számtalan bűne és korlátoltsága, így fanatikus, máig tartó szovjethűsége ellenére (mindez elsősorban a KKE, és legkevésbé sem a Sziriza kritikája). De abban az értelemben, ahogyan a mai Magyarországon a „szélsőség” szót használják (elszigetelt, irracionális, „populista”, antidemokratikus), a tévében és a világhálón föltünedező görögországi ultrabal nem „szélsőség”. Természetes, hogy a vállára hullott az ellenállás vezetésének bíborpalástja – hogy indokoltan bizánciasan fogalmazzunk.
Már több ízben volt általános sztrájk, a tüntetések szinte állandóak, az ország politikai erőviszonyai teljesen átrendeződtek. Mi történt?
Voltaképpen a dolog banális. Görögországnak nagy az államadóssága és a költségvetési hiánya. Gazdasága egyáltalán nem áll különösebben rosszul, az utóbbi időben nőtt a termelékenység és az export. Az államadósság és a hiány okozta problémákat a görög kormány nem tudja monetáris eszközökkel (árfolyam- és kamatpolitikával) enyhíteni, mert Görögország az EU és az eurozóna tagja, nincs nemzeti valutája, ennélfogva nem rendelkezik pénzügyi szuverenitással. A brit államadósság és költségvetési hiány adatai épp olyan rosszak, mint a görögországiak, Nagy-Britanniát mégse fenyegeti az államcsőd. Miért? Mert az Egyesült Királyságnak van önálló nemzeti pénzeszköze, a font sterling (és persze nagyobb politikai befolyása). Az euró merev szerkezete, amely természetszerűleg a fejlettebb kontinentális népgazdaságoknak (a francia- és németországinak) kedvez, terhes a gyöngébb, kisebb népgazdaságoknak. Az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hajthatatlan – és az utóbbi esetében évtizedek óta változatlanul katasztrofális – hiánypolitikája és „szerkezetátalakítási” mániája lehetetlenné teszi a nehézségekkel küzdő félperifériás gazdaságoknak, hogy saját védelmükben bármit tegyenek, a liberalizált világkereskedelem (ez az ún. globalizáció lényege) pedig lehetetlenné teszi, hogy a tőke drasztikus megadóztatásával, a profitok megnyirbálásával tegyenek szert forrásokra, hiszen a tőkemenekülés lehetőségét immáron intézményesítették. Róna Péter professzor említi egyik nyilatkozatában, hogy itt az „aszimmetrikus egzogén sokk” tankönyvi esete következett be: az ő példája az, hogy pl. a magyarországi nemzetgazdaság száz forint GDP-t kétszer annyi energia fölhasználásával termel ki, mint az euróövezet országainak átlaga. Az energiaárak emelkedése tehát másképpen érinti, mint ez utóbbiakat. Ilyenkor árfolyamcsökkentéssel szoktak korrigálni. Ez a lehetőség Görögországnak nem áll a rendelkezésére. Az egyetlen lehetőség – ha a profitokat érintetelenül hagyják, a mindenkor adott profitszintet természeti mennyiségként, abszolút határként értelmezik, és ha kizárják a visszatérést az eurótól a drachmához – az állami kiadások csökkentése, azaz az életszínvonal brutális leszállítása, a munkajövedelmek és a szociális ellátások korlátozása, ami természetesen a gazdasági kilábalás lehetőségét teszi semmivé.
Megjegyzendő, hogy a Görögország „megsegítésére” előirányzott hatalmas összegből egyetlen cent se jut a görög dolgozók és munkanélküliek, nyugdíjasok, tanulók zsebébe, a teljes összeg a görög államnak hitelező bankoknak „jár”. A francia és a német kormány előzőleg még azt is kikötötte, hogy a görög kormány ne merje megkurtítani a katonai költségvetését, a hatalmas „bail-out” segélyösszegből kell folyósítani a fegyvervásárlásra szánt összegeket, holott a görög-török közeledés, továbbá a ciprusi feszültség enyhülése ennek jelentős részét szükségtelenné teszi.
A németországi Baloldal parlamenti képviselőcsoportjának vezető közgazdásza, Michael Schlecht megállapítja, hogy a németországi bérdömping hatását hárítják a görögországi dolgozókra és nyugdíjasokra (http://www.linksfraktion.de/kolumne.php). A nyugat-európai szociális állam leépítése csak úgy lehetséges, ha Kelet- és Délkelet-Európa válik Nyugat-Európa „ipari tartalékseregévé”, és a mi segítségünkkel nyomják le a nyugati munkabéreket. Ehhöz az szükséges, hogy a félperifériával egyenlőtlenül, igazságtalanul bánjanak, amint ezt már néhány hírlapi nyilatkozatomban – Ethnosz (Athén), Novi List (Zágráb); továbbá a szlovén közszolgálati televízióban – leszögeztem.
Az eset nem volna különleges, ha a görögországi munkások, közalkalmazottak, szakszervezetek és baloldali pártok, mozgalmak nem tanúsítanának ellenállást, és ha a polgári világsajtó nem akarna példát statuálni. A görögországi dolgozók elleni, európai méretű uszító sajtókampány a legkellemetlenebb, etnicista, csaknem fajgyűlölő mellékzöngékkel ékes. A görögöket lusta ingyenélőknek, potyaleső élősdieknek állítják be. Ez a taktika ismerős: ugyanezt alkalmazzák a nemzetállamokon belül, Nyugat-Európában a (főleg muzulmán) bevándorlók s a velük rokon, már harmadik-negyedik generációs etnikai kisebbségekkel, Kelet-Európában pedig a romákkal szemben. Így sikerül elfogadtatni a megtévesztett közvéleménnyel a munkanélküli-segély megkurtítását, a szociális segélyek folyósításának megnehezítését, a tömeges elbocsátásokat.
Ennek az eredetében ősrégi hazugságnak – a kiszolgáltatottak, a szociális áldozatok morális alacsonyrendűségük okán maguk tehetnek a szerencsétlenségükről – nálunkfelé különösen mocskos a pedigréje. Az 1980-as években a posztsztálinista propaganda ugyanezt terjesztette a sztrájkoló lengyelországi munkásokról – nem utolsósorban az ellenforradalmi állampárt (az MSZMP) és a munkásáruló szakszervezeti bürokrácia (a SZOT) kezében tartott akkori Népszava… – , vagyis azt, hogy „a lengyelek nem szeretnek dolgozni”, állítólag „nekünk kell eltartanunk őket” és í. t. A lengyelországi Szolidaritással szembeni gyűlöletkampány semmiben se különbözik a görög dolgozókkal, munkanélküliekkel, nyugdíjasokkal szembeni mostani rágalomhadjárattól (amelyben a németországi bulvársajtó játszik vezető szerepet, de amelyben budapesti keltezésű elmeművek sem elhanyagolhatók).
Más kelet-európai (posztszovjet) párhuzamok is kínálkoznak. A megszorítások, a szociális leépítés népellenes programjának levezénylése a görögországi szociáldemokráciára, a PASZOK (Panellínio Szoszialisztiko Kiníma: Pánhellén [„Összgörög”] Szocialista Mozgalom) Jeórjiosz Papandreu vezette kormányára hárult (a konzervatív Nea Dímokratia nem szavazta meg a szörnyűséges megszorításokat!), akárcsak a hasonló összetételű lengyelországi, legutóbb pedig magyarországi kormányzatra. Ámde (Kelet-Németország és Csehország kivételével) az exszovjet zónában nincsenek (legalábbis egyelőre) életerős mozgalmak a szociáldemokráciától balra. Mindenesetre az antiszociális politika fölkarolása mindenütt tönkreteszi a balközép pártokat, amelyeknek nem marad semmiféle értelmes funkciójuk – és ez nem pusztán magyarországi jelenség, világszerte tapasztaljuk. Szánalmas látvány, amikor a balközép pártok (és barátaik a sajtóban) „osztogatással” és „pazarlással” vádolják jobboldali riválisaikat, amikor valamennyien avval vannak elfoglalva, miképpen csoportosíthatnák át a jövedelmeket a munkától a tőkéhez.
De arra is van példa, hogy autentikus baloldali pártok és mozgalmak hiányában sem lehetetlen az ellenállás megszerveződése. Közvetlen szomszédságunkban, Romániában – ugyancsak a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió nyomására – elképesztően brutális megszorító intézkedéseket jelentett be Traian Băsescu elnök. Nem maradtak el a tüntetések, tiltakozások, készül az általános sztrájk. Rövidesen föl kell készülnünk arra, hogy a Romániaval kapcsolatos, unásig ismert magyar sztereotípiákat sutba vágva, szolidárisak legyünk a túlélésükért küzdő romániai dolgozókkal. Akár még arra is, hogy tanuljunk tőlük. A romániai szakszervezetek az utóbbi másfél évtizedben harcosabbak és ezért sokkal hatékonyabbak voltak, mint magyarországi megfelelőik (amelyekkel kapcsolatban szintén hazugságok vannak forgalomban, s a közönség egy része sajnos nem lát keresztül a legprimitívebb osztályelfogultságból fakadó előítéletes propagandán).
Két azonnali, közvetlen következtetés adódik mindebből. Az egyik: csak nemzetközi szolidaritással, összefogással lehet szembeszállni a globális tőke példátlanul agresszív támadásával, amely a puszta megélhetésünket fenyegeti. A másik: az ellentámadásnak is nemzetközinek kell lennie, célba kell venni a pusztán korlátozó és retrográd szerepet játszó nemzetközi pénzügyi és gazdasági intézményeket (IMF, Világbank, WTO stb.) és a kizárólag a tőkés versenyszabadságot szolgáló Európai Uniót, ezen belül mindent el kell követni az euró magyarországi (és egyéb kelet-európai) bevezetése ellen. Egyáltalán, komolyan fontolóra kell venni az euró megszüntetését, a Lisszaboni Szerződés fölmondását és az egész Európai Uniónak – mint olyannak - az újjáalakítását, radikális újragondolását. Mert így csak az összeomlás felé tartunk, amelyet a szokványos tabuk habozás nélküli fölrúgása nélkül nem kerülhetünk el.
Az udvaron határháborúk zajlottak. Egyszer kérdeztem mi is a baja velük; ő lebiggyesztette a száját, s csak annyit nyilatkozott: Prolik.
Aranka néni harminc évvel ezelőtt a múzeum oszlopa volt. Teremőr.
Neve sugallhatna valami aranyosságot, de hát az az szó csöppet sem jellemezné. Annál inkább a rend és a szigorúság. Még hetven fele járva is sűrű szemöldöke alól szúrósan nézett a világra. Különösen a látogatókra. Kék állami köpenyében, kezét a háta mögött összetéve vigyázta a kiállítótermi rendet. Mindenki gyanúsnak tűnt neki. Különösen a vartyogó idegenséggel beszélő külföldiek; már pedig a hetvenes évek végén már betértek bőven a lesötétített termek keleti aranybálványai közé.
Nagyon figyelt az utasításokra, minden parancsot rögtön fölfogott, megértett, elraktározott és betartott/betartatott. Nem jókedvében dolgozott, hanem mert a nyugdíjából nem tudott megélni. És mert itt közösséget talált, ami elfogadta. És mert dolgozni kell. Serdülő lány korától munkás volt. Gyári munkás, kétkezi ember, valami műszerüzemben rakta össze a masinákat évtizedeken át, végzettség, sarzsi nélkül, a pontos parancskövetésre támaszkodva. Kék gyári köpenyben. Zsebe bizonyára annak is a pénztárcától és lakáskulcstól domborodott; ezeket rögtön bele tette, miután fölvette a szolgálati öltözetét, mindig kéznél, szem előtt legyenek. Mielőtt fölment volna a rá bízott térbe, cipőjét puha ronggyal fényesre törölte. Akkor sem jött le, ha üres volt a ház. A lépcsőházon át beszélgettek a pénztárosnővel, akinek elsőbbségét soha nem volt hajlandó elismerni, pedig annak érettségije volt.
A ház hierarchiáját tökéletesen elrendezte magában, s mindenki számára világossá tette ki-ki megszólításában. Volt az Igazgató úr, a tekintély; azután Kajtár elvtárs, a szolgálati lakásába csak este hazatérő párttitkár, a doktor úr, az osztályvezető, Béla, azaz én, és Sanyi, a nálam ifjabb tudományos munkatárs. És persze Ágika, a fiatalon is tyúkanyó adminisztrátor – pardon, titkárnő –, ki fontos szerepet játszott Aranka életében. Aranka életének fontos része volt a Nagy Sárkánnyal vívott harca.
A Nagy Sárkány neve: IKV. Aranka egy erzsébeti ház udvarba nyúló földszintes melléképületének közepén lakott. Jobbra-balra még egy-egy szoba-konyha, bennük egy-egy család, gyerekekkel. Az udvaron folyamatos határháborúk zajlottak.
Egyszer kérdeztem mi is a baja velük; ő lebiggyesztette a száját, s csak annyit nyilatkozott: Prolik.
Neki nem volt családja, férje, gyereke. A mamájával élt, amíg el nem temette. Gyanúm szerint férfi soha sem roppantotta derekát. A rokonságot egy férjezett dabasi másodunokahúg jelentette. Vele évtizede valami kredencen kaptak össze, de azért minden karácsonykor, húsvétkor és búcsúkor kivonatozott hozzájuk. Vallásos volt? Nem tudom. Hitről, világról, politikáról soha sem váltott szót velem, de mással sem. Ám minden március 15-én hatalmas kokárdával a köpenyén teljesítette a szolgálatot. S mindenkit fölmért, kitűzi-e.
Sárkányviadalának részleteibe pusztán Ágikát avatta be, küzdelme nem azért folyt, hogy legyen miről beszélnie. Hanem az igazságért és a rendért. S ezek bizony folyamatosan megzavartattak, hol félre csúszott cserép, hol megvetemedett lakásajtó, hol a karbantartók által hetek előtt az udvaron felejtett vödör képében. A lakás természetesen tanácsi bérlemény volt. Míg hozzánk nem került, maga írogatta golyóstollal beadványait, s vitte be az irodára, megvívni a következő menetet a soros semmirekellővel. Egyszer ezt elmondta Ágikának, ő meg fölajánlotta a szövegek legépelését. Aranka hosszú tépelődés után fogadta el a felajánlott segítséget, de egy idő múlva már a szövegvázlatokat is megbeszélték. Ki is lett tanítva: a másolatot aláírással, pecséttel át kell vetetni a tunya irodistákkal. Az nekik kötelességük. Az első gépírt, borítékba tett beadvány benyújtása után Aranka csillogó szemmel érkezett:
– Most már látják, nem akárhol dolgozom – mondta. És egész nap nem ráncolta a homlokát.
Egyetlen szenvedélyére egy hanyagsága után derült fény. Elfelejtette bedobni a lottót. Hozzám jött be engedélyt kérni szolgálati helye elhagyására, kisietni a múzeumtól harminc méterre lévő postaládáig. Én voltam éppen a rangidős a házban, följebb a pénztárosnőnél, titkárnőnél.
– Menjen csak Aranka néni – mondtam –, de azután ötös legyen!
Döbbenten nézett rám.
– Ötös? Az nekem nem kell!
– Nem? Pár millió, gondoljon bele, vehetne házat, megszabadulna szomszédtól, íkávétól, nap
