"Egy generációnak egy mosógép" - interjú a növekedéstagadó francia közgazdásszal
Kincsei Éva|2011. 03. 29. (origo.hu)
Kevesebbet dolgozunk, kevesebbet utazunk, kevesebb tárgyat használunk, de azok hosszabb ideig működnek majd, a ma ismert pénz pedig eltűnik az életünkből - ilyen lesz a nem túl távoli jövő, ha megvalósul Serge Latouche francia közgazdász növekedés nélküli gazdasága. Latouche az [origo]-nak azt mondta, fel kell számolni a kapitalizmust, mert az jelenlegi formájában nem tartható fent, de ez nem azt jelenti, hogy visszatérünk a kőkorszakba.
- Növekedés nélküli gazdaság - az ön által kidolgozott elmélet szerint ez a jövő. De hogyan fog kinézni a növekedésmentes társadalom? Kis helyi közösségekben termelgetjük az élelmiszert, ruhát szövünk magunknak, és soha nem utazunk sehova? Nagyjából egy ilyen világ képe rajzolódik ki a könyvéből.
- Egyelőre még nem tudjuk, milyen is lesz pontosan a növekedés nélküli társadalom. Az biztos, hogy a jelenlegi folyamatos növekedésre alapozott rendszerrel szakítani kell, mert ez nem fenntartható. Az is biztos, hogy az a társadalom sokkal lokálisabb lesz, kisebb méretű vállalatok lesznek, kevesebb hulladékot fogunk termelni. Kevesebbet is fogunk utazni, mivel nem lesz elég kőolaj. De azért sem fogunk nagy távolságokra utazni, mert a kis helyi közösségek miatt nem lesz szükségünk arra, hogy rövid időn belül sok helyre eljussunk. A helyi termelés miatt pedig szállítani is kevesebbet kell majd.
- Akkor ez maga lesz a kőkorszak.
- Nem, ez nem azt jelenti, hogy kőkorszaki körülmények között fogunk élni, az a rendszer is lehet majd nagyon szofisztikált, de minden kisebb méretű lesz, és mindenből kevesebb lesz. Vagyis kevesebb haszontalan, de több jobb minőségű dolog vesz majd minket körül.
- Könyvében azt írja, hogy ebben a növekedés nélküli rendszerben nagyobb lesz a foglalkoztatottak aránya. Hogyan valósul meg, hogy egy kevesebbet termelő és fogyasztó rendszerben többen dolgoznak, mint most? Ezek szerint szinte mindenki dolgozni fog, de naponta csak néhány órát?
- Kevesebbet fogunk dolgozni, másképpen, és megosztjuk a munkát. Jelenleg mindenki egyre többet dolgozik, ami jelentős stresszt okoz, miközben egyre nagyobb a munkanélküliség. Ezt meg kell változtatni. A nemnövekedés koncepciója szerint kevesebbet dolgozunk, hogy értékesebb életet élhessünk.
- A könyvében az ökoszocializmust említi, mint a jelenlegi rendszer lehetséges alternatíváját. Miért nem elég a környzettudatos ökokapitalizmus? Szépen, fokozatosan minden vállalat elkezdené beépíteni a kiadásaiba a külső gazdasági hatások költségeit, a termékeik egyre drágábbak lennének, mi pedig kénytelenek lennénk egy kicsit kevesebbet fogyasztani.
- Ne kerülgessük a forró kását! A kapitalizmussal szakítani kell, mert egyszerűen, amire épül, a folyamatos felhalmozás logikája, hosszú távon nem tartható. Amikor arról beszélek, hogy ki kell lábalni a kapitalizmusból, akkor nem arra gondolok, hogy teljesen meg kell szüntetni a piacokat, a pénzt, vagy mindent államosítani kell. Amit fel kell számolni, az a kapitalizmus szelleme. Megértem, hogy vannak negatív jelentései a szocializmusnak Magyarországon, ezt el is kerülhetnénk azzal, hogy ökodemokráciáról beszélünk. Olyan azonban, hogy ökokapitalizmus, biztos nincs. Azzal még mindig megőriznénk azt a logikát, hogy a természeti erőforrásokat termékekké alakítjuk, miközben tönkretesszük a környezetet. Hiába adunk el környezettudatos termékeket, attól még a logika ugyanaz marad, hogy adjunk el egyre többet. Hiába adunk el környezetkímélő autókat, ha abból is egyre többet adunk el, az ugyanúgy növelni fogja a rombolást. Amikor azt mondják, hogy zöldkapitalizmus, akkor éppen át akarnak verni. Olyan egyszerűen nem létezik.
A nemnövekedés társadalma - a mennyiség helyett a minőség a fontos
- Hogyan működne az ön által felvetett bioregionális pénzrendszer, illetve a regionális monetáris rendszerek?
- A legjobb és legideálisabb megoldás az lenne, ha át lehetne alakítani az egész bankrendszert, és születtek is biztató kezdeményezések, mint például a kooperatív bankok Franciaországban, de a kezdeti biztató működés után mindig visszaalakultak hagyományos működésű bankokká. Jó lenne, ha a klasszikus bankrendszert át lehetne alakítani regionális, kooperatív bankrendszerré. Nagyon szeretem azt a mondást, hogy a pénz nagyon jó szolga, de nagyon rossz úr. A pénz közjószág, ezért nem lenne szabad olyan felügyelőre bízni, mint a jelenlegi pénzügyi közvetítői rendszer.
- Azt írja a könyvében, hogy a fogyasztói társadalom rákfenéje a reklám, a hitelezés és a termékek rövid élettartama. Ez azt jelenti, hogy a növekedés nélküli világában az első kettő nem létezne, a terméket pedig a lehető leghosszabb élettartammal terveznék?
- A termékek hosszabb élettartamának megvalósítása valóban az egyik legfontosabb dolog nemcsak ökológiai szempontból, hanem az állampolgárok iránti tiszteletből is. Semmi értelme annak, hogy 2-3 évente lecseréljük a használati tárgyainkat. Technológiailag kivitelezhető lenne, hogy egy mosógépet egy generáció használjon végig. A hitelezést nem lehet egyik pillanatról a másikra megszüntetni, de mindenképpen vissza kell szorítani a mértékét. A reklámokban a hangsúlyt pedig az eladásösztönzés helyett az információátadásra kell helyezni, és szabályozni kellene, hogy a cégek, mondjuk, csak az árbevételük egy százalékát költhetik marketingre. Teljesen fölösleges globális reklámokra költeni: minek üdítőt reklámozni egy olyan embernek, aki finom helyi bort ihat?
- Ön szerint mikor omlik össze a világgazdaság, ha nem terjed el a növekedéstagadó filozófia?
- A rendszer nem egyik pillanatról a másikra fog összeomlani, ez az összeomlás azonban már elkezdődött. De nálam felkészültebb szakértők már sokszor megbecsülték ezt az időpontot. Az olyan jelentések mint a Római Klub harmadik jelentése, a Pentagon jelentései vagy a Bilderberg-csoport már adott előrejelzést a globális problémák kumulálódásának lehetséges időpontjáról, amit nagyjából 2030 és 2070 közé tesznek. Én 2050-et mondanék. A biológiai sokszínűség csökkenése, a klímaváltozás és ennek következményei, mint például az éhezés, vagy a környezeti katasztrófák fokozatosan rágják szét a rendszert. Tehát mindenképpen eljutunk valamiféle nemnövekedéshez, a kérdés az, hogy tudatosan és békés úton felkészülünk-e erre, vagy kaotikusan, beláthatatlan következményekkel érünk el odáig.
Serge Latouche és a nemnövekedésSerge Latouche közgazdász és filozófus, növekedéstagadó, a Paris-sud Egyetem nyugalmazott professzora, az észak-déli gazdasági és kulturális kapcsolatok szakértője, a Nemnövekedés (Décroissance) mozgalom egyik alapító tagja. A nemnövekedés diszkrét bája című kötetének frissen megjelent magyar fordítása alkalmából járt Magyarországon. A könyv 2006-ban jelent meg Franciországban. A nemnövekedés egyfajta mozgalomként terjedt el Franciaországban a második évezred elején, követői radikális és kritikus szemlélettel viszonyulnak a Föld erőforrásainak véges voltát figyelmen kívül hagyó, korlátlan növekedésen alapuló, termelésközpontú, elidegenedett fogyasztói társadalmunkhoz.
Az ökoszocialista mozgalomért
Az ökológiai válság tudatosodása
A hagyományos baloldaliság nem sokat tudott kezdeni a „zöld” politikával. A kormányon levő szociáldemokrata és kommunista pártok egyaránt csak a gazdasági növekedést tartották szem előtt, mert ez tette lehetővé a modernizációt, a termelékenység és az életszínvonal emelését. Hozzá kell tennünk azt is, hogy a mai értelemben vett ökopolitika csak néhány évtizedre tekint vissza, amikor a környezetkárosítás globális méretei már észrevehetővé váltak. Ennek ellenére a hetvenes évtizedben ezt még csak az ún. „zöld” illetve alternatív mozgalmak helyezték politikájuk középpontjába. A nyolcvanas évtizedben pedig megindult a környezetszennyező iparágak kitelepítése a fejlődő világba, amely ezzel maga is bekapcsolódott a globális környezetkárosításba – döntően a két milliárdos lakosságú hatalmas ország – Kína és India – révén.
Az ezredfordulóra az ökológiai válság a fennálló tőkés rendszer egyik legkomolyabb problémájává vált. A neoliberális ideológián alapuló szabadpiaci rendszer legitimációjában központi szerepet játszik az a gondolat, hogy a növekvő egyenlőtlenségek ellenére az állandó gazdasági növekedés elősegíti, hogy a leggazdagabb rétegektől a gazdagság részben „lecsurogjon” a szegényekig, akik ezzel maguk is nyerteseivé válnak a globalizációnak. Ezt táplálták ideig-óráig a kisebb-nagyobb ázsiai „tigrisek” sikerei is, ahol gyakran tartós, százalékban kifejezve kétszámjegyű évi gazdasági növekedést is produkáltak. Amiről kevés szó esett – az, hogy a növekedésnek súlyos ökológiai ára volt. Aztán több tőzsdei „buborék” kipukkadását követő kisebb-nagyobb válság után a jelenlegi globális krízis a „mindenki nyertese a globalizációnak” állítást is hiteltelenítette.
Természetesen a neoliberális elmélet sem kerülhette meg teljesen a környezetvédelmi kérdéseket. A problémára a szokásos választ adta: majd a piac „láthatatlan keze” megoldja a gondokat. Ennek részévé vált a „fizessen a szennyező” látszólag igazságos elve – ha azonban alaposabban belegondolunk ennek a valódi jelentésébe, akkor ez is a pénz világának „igazságát” fejezi ki: ha van miből fizetned, szabadon szennyezhetsz. Ennek egyik sajátos megvalósulása a fenyegető globális klímaváltozás hatására a széndioxid-kvóták adásvétele: a szegény országok némi alamizsna fejében hozzájárulhatnak, hogy a széndioxid-kibocsátást megfékezni képtelen gazdag országok polgárainak ne kelljen kevesebbet autózniuk...
A kelet-európai rendszerváltások következtében defenzívába szorult tényleges baloldali mozgalmak - megmaradt kommunista utódpártok, trockista csoportok, baloldali szocialisták – a kilencvenes években lassan elkezdték felfedezni a „zöld” gondolat mélyén meghúzódó „forradalmi tartalmat”. A tőkés rendszer működésének alapjául szolgáló korlátlan – csak a piac által regulált - növekedés ugyanis beleütközik a földi ökoszisztéma véges jellegébe.Amihez hozzáadódik a globális felmelegedés beláthatatlan következményeinek együttese. Ami egymilliárd földlakó esetében még csak lokális kellemetlenség volt - korommal bevont angliai erdők az ipari forradalom idején –, hárommilliárd földlakóval súlyos, de még mindig lokális veszély a XX. század közepén – halálos áldozatokat követelő londoni szmog, élettelen Rajna – az az ezredfordulóra hétmilliárd emberrel a globális ökológiai katasztrófa előszobájává vált. A tőkés termelési viszonyok, a kizsákmányolás következtében fennálló igazságtalan elosztás egyre kevésbé legitimálhatók a gazdagság „lecsurgásáról” szóló neoliberális esti mesékkel. Az állandó növekedés ugyanis az „önreguláló” piacgazdaságban állandóan fokozódó környezetkárosítást is jelent. Az ilyen célokat hirdető politika és az azt szolgáló gazdasági növekedés fenntarthatatlan, a tőkés rendszer immár ön-és közveszélyessé vált. Az ökológiai válságból pusztán a tőkés piac szokványos módszereivel nincs kivezető út, ezzel az ökológiai probléma a politikai harc egyik fontos kérdésévé vált!
Ökoszocialista gondolkodás
A zöld és a baloldali gondolkodás egymásra utaltsága a fentiek következtében egyre nyilvánvalóbbá válik. A fejlett országok jelenlegi életszínvonalát nemhogy hét- de még kétmilliárd ember számára sem lehet biztosítani a környezet egyre súlyosabb mértékű tönkretétele nélkül. Ökológiai gondolkodás szocialista alapok nélkül az alapvető emberi jogok figyelmen kívül hagyását jelenti: drága tiszta vizet a gazdagoknak azon az áron, hogy az azt megfizetni képtelenek megfoszthatók attól, a higiénia és az egészséges élet alapfeltételétől. Azt, hogy a drága pénzen vett üzemanyaggal korlátlanul autózhat, víkendezni röpködhet, akinek pénze van rá, a kibocsátott szennyezés pedig másokat mérgez a városokban. Kertvárosi, falakkal körülvett, magánhadseregekkel őrzött palotákat, amelyeken kívül, a szlömösödő városokban az erőszak, a bűnözés, a létbizonytalanság, a szennyezett levegő, az eltávolíthatatlan szeméthalmaz az előbbieket megfizetni képtelenek sorsa. A Rosa Luxemburg által egykor megfogalmazott alternatíva egyre közelebbivé válik: szocializmus vagy barbárság. Az a „zöld”, aki nemet mond a szocializmusra, akaratlanul is a barbárságra mond igent. Az a szocialista pedig, aki nem érti meg az emberiség előtt álló ökológiai korlátokat, és nem vonja le az ebből eredő következtetéseket, magának a szocializmusnak a megvalósítását veszélyezteti.
Az ökoszocialista gondolkodás nem maradhat nemzeti keretekben. Az egyik nemzet által elszennyezett folyó a másik országba is átfolyik, az elsüllyedt tankerekből kiszabaduló óriási tengeri olajfoltok nem ismerik a határokat, a centrumban produkált üvegházhatás a periférián Bangladest teheti élhetetlen vidékké, de a kínai gazdaság által termelt széndioxid is hozzájárulhat Hollandia ma virágzó, tengerszint alatti vidékeinek elöntéséhez... Nem tartható fenn az a globalizáció, amelyben csak a gazdaság globalizált, de a politika „piszkos hétköznapi gondjait” az eszközeiktől megfosztott nemzeti kormányokra hárítják. Nem lehetséges szabad áru-, tőke- és munkaerő-áramlás szabályozott, erős szociális rendszer és környezetvédelem nélkül. Nem bízhatunk abban, hogy a gazdasági növekedés magától mindent megold, mert a véges Földön nem lehetséges végtelen gazdasági növekedés: a tőkés rendszer maga is beleütközik a természetszabta határokba. Két út van: az egyik a barbárságé, amely a saját, jól ismert „szabadpiaci elvei” alapján dönt élet és halál, gazdagság és nyomor, provincializmus és kultúra, áltudomány és tudomány között, a másik a rendszer fokozatos meghaladása alapvető strukturális reformok, végül pedig az átalakulást megfordíthatatlanná tevő forradalmi változás útján.
Európa és a zöld baloldal
Ma még nem áll fenn olyan történelmi helyzet, amely lehetővé tenné a tőkés rendszer gyors meghaladását. Reálisan a barbárság irányába történő elfajulás megakadályozását tűzhetjük ki célul: ehhez pedig olyan globális, de legalábbis regionális strukturális reformokra van szükség, amelyek lehetetlenné teszik a bukott és közveszélyes neoliberális politika folytatását, vagy feltámasztását. Európában. Ha nemzeti szuverenitásunk jelentős részét átruháztuk az unióra, akkor elvárhatjuk, hogy európai szinten hozzákezdhessünk a szociális rendszer és a közérdekű szolgáltatások olyan átalakításához, amely lehetővé teszi az azokhoz való hozzáférést az unió minden polgára számára, méghozzá nem is a legalsó szinten. Nem adóversenyre, hanem adóharmonizációra van szükség, olyan nemzetközi adók és adminisztratív szabályok bevezetésére, amelyek csökkentik a pénzügyi spekulációk értelmét és lehetőségeit, véget vetnek az adóparadicsomok felhasználásával folytatott „adóoptimalizálásnak”, prioritást adnak a foglalkoztatásnak, és megakadályozzák a szélsőséges jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek fenntartását. A gazdaságban a verseny mellett elsőbbséget adnak az együttműködésnek. Olyan pénzügyi rendszerre, amely a reálgazdaság ésszerű mozgásban tartásában és nem a tőzsdei spekulációkban érdekelt. Adókkal és adminisztratív eszközökkel egyaránt érvényt kell szerezni a környezeti terhelés csökkentésének, támogatni azoknak a gazdasági ágazatoknak a térnyerését, amelyek minél több embernek adnak munkát környezetkímélő ágazatokban. Nem folytatható tovább a földi erőforrások parttalan kimerítése és a végtelen hulladéktermelés sem. Ahogy az Attac France altermondialista kiáltványa megfogalmazta: a Föld nem kimeríthetetlen raktár és nem emésztőgödör... Tudatosan annak szellemében kell tevékenykedni, hogy egyazon Földön élünk és nem engedhető meg, hogy egy profitőrült globalista elit az egész emberiség létét és biztonságát, magának a földi életnek a jövőjét veszélyeztesse saját önző céljai érdekében.
A globális, élhető, szabályozott világ felé regionális integrációkon át vezethet az út. Az Európai Unió mai szerkezete azonban több szempontból is alkalmatlan az ökoszocialista alternatíva felé történő elmozdulásra. Az Európai Bizottság a transznacionális cégek kiszolgálója,azok lobbistáinak befolyása alatt áll. Az Európai Tanácsban ülésezgető nemzetállami vezetőkről ugyanezt mondhatjuk el. Az Európai Parlament a nemzeti parlamentekhez képest korlátozott jogkörrel rendelkezik, nincs törvénykezdeményezési joga, a választott képviselők a nemzeti parlamentek képviselőihez hasonlóan szabad mandátummal rendelkeznek, ezért választóik ellenőrzési lehetősége erősen korlátozott, mégis ez az egyetlen közvetlenül választott uniós testület. A három legnagyobb politikai irányzatra a transznacionális monopóliumok lobbistái és az ugyanezek által befolyásolt hazai pártjaik hatnak, ezért képtelenek a széles tömegek érdekeinek képviseletére. Ez egyre világosabban látható bizalmi válságot idézett elő az Unióban, amelyet jól mutat a kamarilla-módszerekkel előkészített és a közvélemény kinyilvánítását megakadályozó lisszaboni szerződésnek és „alkotmány”-elődjének leszavazása több uniós országban – ahol ezt a burzsoá kormányok egyáltalán kénytelen-kelletlen lehetővé tették. Ezért a zöld baloldal deklarált céljainak egyike az uniós döntéshozatal demokratizálása kell legyen: el kellene érni a döntések előtti minél szélesebb körű társadalmi vitákat, mert ezek teszik lehetővé a döntések társadalmi hatásainak felmérését és a következmények megértetését a tömegekkel. A jelentős, az unió alapműködését befolyásoló döntéseket pedig kötelező európai népszavazással kell megerősíteni. Egy alapvető, demokratikus uniós fordulathoz elengedhetetlen a zöld és baloldali értékeket együttesen képviselő, erős ökoszocialista politikai formáció létrejötte. Ennek magját alkothatja az EP jelenlegi baloldali/északi zöld frakciója, azonban ennek parlamenti erejét jelentősen meg kell növelni és világos, következetes, egyszerre „zöld” és baloldali célokat kell megfogalmaznia. Fontos lenne, hogy Magyarország választói is küldjenek ilyen programmal képviselőket az Európai Parlamentbe. Ennek fontosságát, a zöld és baloldali értékek gyakorlati azonosságát kell megértetni a választókkal, hogy a mai jobb-bal látszatválasztékból minél több baloldali érzelmű választó találjon kiutat az ökoszocialista alternatíva felé. Meggyőzésükhöz fontos annak megértetése is, hogy a legfontosabb döntések ma már Brüsszelben születnek: nem mindegy, hogy kik hozzák ezeket, ezért az európai parlamenti választásokon való részvételnek nagy jelentősége van. Ebben fontos szerepet játszhatnának a baloldali szakszervezetek.
Függetlenül attól, hogy a médialehetőségek és a pénz hiánya igencsak rontja a baloldali jelöltek esélyeit, a demokratizálás iránti elkötelezettség bizonyítékaként a Zöld Baloldal listáján induló képviselőjelöltek demonstratíve nyilvánosan előzetes kötelezettséget vállalhatnának arra, hogy esetleges megválasztásuk esetén mandátumukat a választókkal fenntartott állandó kapcsolat révén szándékoznak felhasználni. Rendszeresen kérjék ki az erre igényt tartó szavazóik véleményét és végső döntésük indokairól a szavazásokat követően informálják is választóikat. Bármennyire tökéletlen is a képviseleti demokrácia, ma ez az eszköz áll rendelkezésre, és keresni kell azokat a módokat, amelyek azt a választók számára legjobban ellenőrizhetővé teszik. Egy demokratikus hálózat, a választókkal való közvetlen kommunikáció ma már a fejlett informatikára, a világhálóra támaszkodva létrehozható.
Az emberiség történelme során olyan pillanathoz közeledik, amikor előbb-utóbb a szocializmus és a barbárság között kell választania. A baloldaliaknak meg kell érteniük, hogy a jövő szocializmusa csak az ökoszocializmus lehet. Nincs „nem-zöld” szocializmus és nem lehetséges a szocializmust, a társadalmi igazságosságot tagadó, vagy iránta érdektelen „zöld” politika.
Hrabák András
Victor Wallis
Ökoszocializmus és emberi szükségletek
Az ökoszocializmus programjának egyik legfontosabb része az emberi szükségletek újradefiniálása, azért, hogy ezeket egyensúlyba lehessen hozni a természet többi részével. Ez nem csak önmaga miatt látszik fontosnak, hanem mert feltétele az emberi faj túlélésének is. A két érdek nem feltétlenül ellentétes. Ami a "természet egyensúlyával" konfliktusban van, az nem az maga az emberi szükséglet mint olyan, hanem az emberi szükségletek egy meghatározott struktúrája, mely a tõke igényei szerint, illetve annak nyomása alatt kialakult. Az így létrejövõ "szükségletek" - olyan dolgok iránt, mint a személyes felhalmozás, a hatalmas katonai apparátus, a magánközlekedést szolgáló jármûvek, és az ezekhez kapcsolódó igények - mesterségesek, és tágabb tertületen nézve betegesek. Az egészség, kreativitás és közösség iránti alapvetõ emberi szükségleteket a természeti egyensúly messze nem fenyegeti, sõt csak ez utóbbi erõsíti meg igazán.
Általában tehát a természeti egyensúly és az emberi szükségletek kiegészítõk abban az értelemben, hogy ha az emberi faj megsérti ezt az egyensúlyt, az végsõ soron saját jólétének alapfeltételeit fogja aláásni.
Gyakorlati politikai értelemben azonban nem lehet az emberi szükségletekrõl beszélni annak megértése nélkül, hogy hogyan alakultak ezek a szükségletek a kielégítésükre szolgáló elérhetõ erõforrásokkal kapcsolatban. Amíg jogosnak tûnik a "szükségletek" jó részét úgy meghatározni - mint ahogy tesszük is -, hogy azok egy adott hatalom-rendszer önmagát támogató kényszereinek következményei, azt is el kell ismerni, hogy ugyanaz a hatalmi rendszer (akár közvetlenül vagy közvetve) az alapvetõ szükségletek egy új minõségi szintjét is létrehozza. Míg a hamis "szükségleteket" el kell utasítani, ezeket az új alapvetõ szükségleteket mindenképpen el kell ismerni, bármilyen kizsákmányoló körülmények között jöttek is létre. Itt elsõsorban a következõkre utalnék:
- Az emberek számának meredek emelkedése, és az ebbõl fakadó nyomás az erõforrások minden fajtájára.
- A szennyezés már most komoly szintje, mely a katonai tevékenység pusztításával, a "civil" erõszakkal, és a rendszeres "balesetekkel" csakúgy, mint az alultápláltság és a kábítószer-túlhasználat (legális és illegális) hatásaival együtt még sokáig felnagyítja az egészségügy iránti igényeket.
- A talajpusztulás, az erdõk pusztulása, vagy az árvizek, a migrációt növelõ egyéb tényezõkkel együtt okozzák azt, hogy az alapvetõ emberi kötõdések fenntartása egyre jobban függ a nagy távolságokra való utazástól.
Mindezen folyamatok eredményeképpen leszûkültek a természeti egyensúly létrejöttének lehetséges határai. Ahogy az elérhetõ erõforrásokat terhelõ nyomás növekszik, úgy válik egyre sürgetõbbé az, hogy a bizonyosan alapvetõnek tekinthetõ emberi szükségletek, vagyis azok, amelyeknek kielégítése a társadalom minden tagjának szükséglete és joga, elsõbbséget kapjanak a politikában. Az egyéb "szükségletekkel" való szembenállás - melyek vagy mesterségesek, vagy rendszer-vezéreltek, vagy túl költségesek, vagy pozíciók és elõjogok által meghatározottak - egyre inkább igazolást nyer.
Mit tehetünk másképp
Az ökológiai és a szocialista feltételek megegyeznek abban, hogy az erõforrások és az energia pazarló fogyasztásának végét kívánják. Az emberi tevékenységek közül a különösen pazarlók közé sorolhatjuk azokat, amelyek nem egyetemes emberi szükségletekre született válaszok (beleértve a szellemi és a kulturális igényeket csakúgy, mint az anyagiakat), hanem inkább intézményi kényszerek szülöttei, és egy bizonyos osztály érdekeit és hatalmát tükrözik.
A kapitalista társadalmakban az energiafogyasztás jelentõs része ez utóbbi kategóriába tartozik: ahelyett, hogy alapszükségletek generálnák õket, a tõke közvetlen igényeibõl merülnek fel, vagy a tõke privilégiumaiból, terhébõl vagy csábításából. (Hogy itt világosan érthetõ legyen: a "teher és csábítás" felöleli a tõke számtalan formájú, nemi és faji elnyomásának összetettségét.) Jelenleg a túlzott energiafogyasztás az alábbi intézmények és tevékenységek többségére, ha nem mindegyikére jellemzõ:
- a reklámipar a magánbiztosítással és a bankszektorral együtt, valamint a kapcsolódó kommunikációs, számviteli és jogi szolgáltatások;
- a külvárosi autós bevásárlóközpontok révén felmerülõ építkezés, erõforrásfelhasználás és szolgáltatások;
- a termelés globális integrációja és a távolsági kereskedelemtõl való túlzott függés miatti energiafogyasztás;
- egy nagymértékben specializálódott és üzemanyagintenzív mezõgazdaság kialakulása, ami nagyban függ a mûtrágyák és a növényvédõszerek alkalmazásától;
- bizonyos üzemanyag-intenzív, tipikusan "macho" kikapcsolódási formák, melyek a hatalom mesterséges érzetét adják a használójának (autóversenyek, hómotorok, jet-ski-k, motorcsónakok stb.);
- a tisztán társadalmi státusszal kapcsolatos luxusjavak növekvõ szektora, melyekre jellemzõ egyrészt (a) haszontalanságuk - beleértve a szexista vagy rasszista normáknak való megfelelés vágyát (pl. plasztikai sebészet az életkor vagy az etnikum elrejtésére) -, (b) másrészt igen magas, korlátozó áruk;
- a rendõrség, a magán-biztonsági szolgálatok, a büntetésvégrehajtás és a katonai szolgáltatások, melyek a koncentrált egyéni gazdagság ellen irányuló - akár egyéni (bûnözés), akár kollektív (forradalom) - fenyegetésekre válaszul születtek;
- általában a termelés és a kiegészítõ szolgáltatások - beleértve az egészségügyet is - bármekkora része, mely a fenti módszerekkel a rendszerrel vagy az egyénnel szemben támasztott igényeknek köszönhetõ.
Érdekes lenne tudni ezeknek a tételeknek az együttes súlyát az összes gazdasági tevékenység százalékában. Azonban még egy ilyen adat nélkül is világos, pusztán az ilyen tevékenységek elterjedtségébõl és mindent átható voltukból, hogy hatásuk óriási. Ennek felismerése láthatóvá teszi azt, hogy az az állítólagos dilemma, miszerint vagy az emberiséget szolgálatjuk, vagy a természetet tartjuk tiszteletben, lényegében hamis. Egyszerre szolgálhatja valaki az emberiséget és tisztelheti a természetet azáltal, hogy megmutatja igazi mivoltukban a pazarlás ezen formáit, és így egy ezektõl eltávolodó mozgalmat építhet.
Hogyan használjuk jobban meglévõ erõforrásainkat?
Egy alternatív forgatókönyv sok részének megvalósítása attól függ, hogy miként és mivel lehet helyettesíteni az egyes említett pazarló tevékenységeket. Ez vélhetõleg több, mint amit tenni tudunk, de a vonatkozó téma sok területének már igen bõséges irodalma van, például a városi közlekedés, a szerves mezõgazdaság, a helyi önellátás és a megelõzõ orvoslás kérdésében. Ráadásul a természet - valamint a közösség és a nõk - agresszív, versenyzõ és uralkodó megközelítésének forrásai és hatásai már sok figyelmet kaptak az ökofeministák kritikáinak köszönhetõen.
Itt érdemes megemlíteni a pazarlás egy formáját, mely, bár minden részében legalább annyira komoly, mint a fenti tételek, mégsem látszik úgy, hogy ugyanahhoz a listához tartozna. Az emberekkel való pazarlásra gondolok.
A környezetvédelmi irodalom az embereket inkább fogyasztóként, mint pozitív szereplõként kezeli. Ez azt a szerepet tükrözi, melyet a piac jelölt ki az emberek számára. Még akkor is, amikor "alkalmazzák" õket, amit csinálnak, az romboló hatással lehet a természeti környezetre. De a legnyilvánvalóbb szerepük - mint a többi gazdasági egységnek is - a nem-megújuló energiaforrások használata. Ebbõl következik az a tendencia - Malthus nyomdokain -, hogy úgy beszélünk az emberrõl mint "a problémáról".
Azonban az, hogy az emberek "probléma" vagy sem, attól függ, hogyan vannak szervezve. Eléggé közismert, hogy az egy fõre esõ energiafogyasztás a szegény országokban a gazdag országokbelinek csak egy töredéke. De a gazdag ország adata mindazt a pazarlást is tartalmazza, amirõl beszéltünk; akármekkora jólétet is élveznek ezekben az országokban, az ebbõl következõen bizonyosan nem függ ennek az adott összértéknek a fenntartásától.
Ám az emberekkel való pazarlásnak igen sok formája van. Akár munkanélküliek, akár pazarlóan vagy romboló módon alkalmazzák õket, vagy súlyos elnyomás miatt anélkül nõnek fel, hogy képesek lennének közösségük hatékony tagjai lenni, mindezen esetekben folyamatosan veszítik el képességeiket. A helyzet iróniája abban a tényben rejlik, hogy az egész ökológiai irányú változás folyamata a legkülönbözõbb fajta új feladatokat hívja életre, amire az embereknek óriási szükségük van. Ez nem csak a kezdeti politikai/oktatási feladatokat jelenti; magába foglalja a termelés újfajta szervezését. Ökológiai nézõpontból a termelékenységet nem a munkaerõ egységeiben kell kifejezni, hanem inkább a nem-megújítható energia felhasználásának mértékében (vagy a szennyezés mértékében, vagy a kibocsátott szén-dioxid alapján). Ez utóbbi mennyiségek csökkentése megköveteli majd az emberi input növelését.
A pazarlás-menünk által megkívánt egyéb változások növelni fogják az emberi szükségletek számára elérhetõ természeti erõforrásokat, amely hatás tovább gyarapodik (az egészségre gyakorolt pozitív mellékhatásokkal együtt), ha a termés nagyobb részét szánjuk közvetlen emberi fogyasztásra az állatállomány táplálása helyett.
A lényeg most tehát az, hogy mindezen kérdésekben a döntéseknek széles társadalmi vetületei vannak, az ökológiai egyensúly tekintetében és a közvetlen emberi szükségletekben egyaránt. A piac nem úgy alakult ki, hogy az ilyen döntések racionális mozgatója lehessen, mivel - sok más probléma mellett - egyre inkább képtelenné válik arra, hogy a szükségleteket és az erõforrásokat megfelelõ egyensúlyban tartsa.
Az ebbõl következõ egyensúlytalanságok elviselhetõek lehetnek, ha valaki személyesen elégedett, és ha elfeledkezik a hosszútávú trendekrõl. Emellett mindenki elismeri a forradalmi társadalmi változásokban rejlõ kockázatokat. Ami az ökológiai válságban különbözõ, az az, hogy drámaian rávilágít annak az egyre növekvõ kockázatára, hogy a dolgokat úgy hagyjuk, ahogy vannak.
James O’Connor:
Hozzászólás
Három vagy négy kérdésem volna, melyek figyelmedre számot tarthatnak, s melyek az olvasóknak segíthetnek, hogy jobban megértsék a konferencián elhangzottakat.
Elõször is: hogyan különböztetjük meg az alapvetõ szükségeteket az pazarló szükségletektõl? Szükségünk van-e egy objektív definícióra, mint hogy egy árucikk sok energiát igényel-e, csökkenti vagy növeli a biodiverzitást, és így tovább? Vagy egy olyan definíció kell, mely tartalmaz szubjektív elemeket is, pl.: melyek az "ésszerû" szabadidõs szükségletek, autóstílusok stb.? Egyrészt számomra úgy látszik, hogy nem hagyatkozhatunk teljesen vagy akár csak nagyrészt sem objektív kritériumokra; másrészt a szubjektív megközelítés nem hordozza-e magában az elitizmus veszélyét, vagyis hogy valaki megmondja, hogy mi a jó nekem?
Másodsorban kérdés, hogy ha megszabadulunk a "tõke igényeitõl", például a hirdetésektõl, nem jár-e ezzel sok új, a munkaerõvel kapcsolatos szükséglet felmerülése, mint például az adminisztratív munkák a régi szocialista világban?
Pár példa a fentiekre. Az autók és a repülõgépek egyaránt adnak használóiknak egy "mesterséges hatalomérzetet", az autókat és repülõgépeket kikapcsolódásra csakúgy használják, mint munkába járásra vagy bevásárlásra. Milyen alapon ellenezzük a plasztikai sebészetet? Miért ellenezzük azt, hogy valaki fiatalnak nézzen ki? Hogyan számoljuk ki a "távolsági kereskedelemtõl való túlzott függést"? Nem növelnénk-e a munkaerõ iránti elvárásokat, ha felhagynánk az üzemanyagintenzív mezõgazdasággal? Nem támaszt-e ugyanúgy építési igényeket, ha a városokat összetömörítjük ahelyett, hogy terjeszkednének? Nincs-e a bevásárlóközpontoknak a nagyméretû termelésbõl fakadó gazdaságosságuk? Ez csak egy pár kérdés, melyet valaki feltehet, és talán nem könnyû rájuk válaszolni.
Harmadszor, Baran és Sweezy a "pazarlást" többé-kevésbé mennyiségi fogalomként határozták meg, pl. definiciójukat a "gazdasági többlettel" kapcsolták össze. Úgy látszik, hogy Te a pazarlást minõségi fogalomként kezeled. Van-e a definíciódnak mennyiségi vetülete vagy oldala?
Victor Wallis:
Válasz
1. Alapvetõ szükségletek versus pazarló szükségletek: objektív vagy szubjektív megkülönböztetés? Még a legkörültekintõbben és legtudományosabban meghatározott kritériumokat is vélhetik szubjektívnek azok, akiket hátrányosan érint az alkalmazásuk. A megkülönböztetés nem lehet éles; a mérték kérdése itt nagyon fontos.
Vagyis én amellett érvelnék, hogy egy adott szükséglet "alapvetõ" abban a mértékben, amelyben (a) nélkülözhetetlen a túléléshez (nemcsak fizikai, hanem emberi értelemben, pl. beleértve az olyan közös szükségletek kielégítését is, mint a közösség vagy a kreativitás iránti igény), és (b) lehetséges egyetemesen létrehozni (pl. minden ember által, egyidõben, mindenhol).
Ezek a feltételek nemcsak bizonyos árucikkek hasznosságával kapcsolatban sugallnak elvárásokat, hanem az összes tevékenység - ökológiai értelemben vett - elfogadhatóságával kapcsolatban is. Egy tevékenységet így pazarlónak lehet ítélni nemcsak a közvetlen energiaszükséglete alapján, hanem mindenekfelett az egész rendszer (vagy az "életmód") pazarlóságához való kapcsolódása nyomán.
Mindkét "alapvetõség"-feltétel rangsorolásra késztet: az (a) alapján egyes szükségletek nélkülönözhetetlenebbek másoknál, míg a (b) alapján sok dolog - mint egy saját autó birtoklása - nem terjeszthetõ ki az egész világra. Az utóbbi típusba tartozókat, addig, míg nem károsak, ki lehet egyenlíteni anélkül, hogy kiterjesztenénk õket; ez egy rotációs rendszer valamilyen formáját igényelné. Néhány tevékenységet azonban meg kellene szüntetni. Például, míg az embereknek jogos igénye van a pihenésre és a rekreációra, senki sem igényel - alapvetõ szükséglet értelemben - olyan volumenû bordélyház jellegû szolgáltatásokat, mint ahogy az egyes szegény országokban kialakult. Ezek a szolgáltatások csak nagyon speciális intézményi meghatározottságú környezetben tünnek szükségletnek. Ráadásul természetükbõl lényegébõl fakadóan függenek a szolgáltatást nyújtó közösségek szükségletkielégítésének megtagadásától.
Megkülönböztetés-e az "oblektív" vagy "szubjektív"? "Elitista"-e azt mondani a szexturistáknak, hogy szórakozásuk elfogadhatatlan? Mi a helyzet azoknak a társadalmaknak a véleményével, melyek megalázottságától függenek?
Az én szememben az igaz elitizmus a hatalmi elrendezõdésben van, mely megengedi, hogy azok határozzák meg a szükségletek rangsorát, akiknek pénzük van.
A szexturizmus-példában az érvelés viszonylag könnyû - máshol természetesen bonyolultabb. Az elv azonban világos. Az olyan tevékenységek létjogosultságát, melyeket anélkül fejtenek ki, hogy figyelemmel lennének azokra, akiket ellenkezõleg érinthet - még ha csak nagyon áttételesen is -, erõsen meg kell kérdõjelezni. Nem lehet egyetlen tevékenységet elszigetelten vizsgálni. Így az a választás, hogy legyen plasztikai sebészet (vagyis olyan sebészet, mely nincs kapcsolatban sérüléssel vagy betegséggel) önmagában elég ártatlannak tûnhet, de ha az egészségügyi szolgáltatások teljességének mindenki által való elérhetõsége felõl vizsgáljuk, egész másképp néz ki.
Ugyanez mondható el az üzemanyagigényes szabadidõs tevékenységekrõl. A rövidség kedvéért annyit említenék, hogy ez eredeti listámon azokra a gépekre vonatkozott, melyek használata túlnyomóan a szórakozást szolgálja. Más esetekben, amikor a használati módok többfélék, a vita összetettebbé válik. Anélkül, hogy most itt az összes kérdést meg próbálnám oldani, ismét azt mondom, hogy komolyan meg kell fontolni az összes számbajöhetõ tényezõ összefüggéseit. Júniusban a New York Times írt a szuperszónikus autó kifejlesztésérõl. Minden, amire képes volt, az egy mért mérföld megtétele egy 11 mérföldes pályán a sósivatagban. Hogyan illik ez bele a dolgok globális képébe? Figyelembe véve az autóhasználat legközönségesebb szintjét, látszik, hogy mi is ez az erõfitogtatás: valami, ami hasznos a hirdetõknek, és vonzó azoknak, akik általában kedvelik az agresszív/versenyzõ viselkedést. Vagyis mind a természet, mind más emberek iránti tisztelet attitûdjének az ellenkezõjét.
Nem hiszem, hogy ezekben a pontokban vita lenne közöttünk; az igazi probléma az, hogy hogyan fogadtassuk el széles körben ezek megvalósítását.
Azt hiszem, hogy ahogy a problémát megfogalmaztad, felnagyítja a jelentõségét, mivel egy "egy-az-egy ellen" modellként mutatja be ("valaki megmondja [nekem], mi a jó nekem") inkább, mint a társadalmi erõk egy konfliktusát. A lényeg azt felismerni, hogy a Te fogalmazásoddal szemben ezek a kérdések nem egyszerûen egyéni "ízlés" dolgai; ezek a kollektív túlélésünk dolgai. Az ítéleteket nemcsak egyének kell megfogalmazniuk - legkevésbé azon egyéneknek, akik történetesen hatalmi helyzetben vannak -, hanem mozgalmaknak. Szükséges a kérdéses témáknak egy széles és mély megértése, stratégiai pillanatokban segítve ezt tiltásokkal, gátló intézkedésekkel és vonzó alternatívák felmutatásával. Ennek a folyamatnak volt modellje kicsiben az, ahogy a bolognaiaknak a 60-as és 70-es években sikerült kitiltani az autóforgalmat a városközpontból.
2. Új igények csoportjának megjelenése? Egy általában kevesebb energiát használó rendszerré való átalakulás okozhat egy kezdeti, nagy energiabefektetést igénylõ periódust. Például egy vasúthálózat sûrûn lakott területeken nyilvánvalóan több embert fog szállítani mind gyorsabban, mind alacsonyabb energiaköltséggel, mint ahogy a jelenlegi amerikai berendezkedés, mely a kocsikat és a repülõket részesíti elõnyben. Egy ilyen rendszerbe való átmenet azonban néhány energiaigényes intézkedést is kívánhat.
Az új eszközök fenntartása és kezelése támaszt persze bizonyos követelményeket, például ahogy említetted, nagyobb munkaerõigényt a mezõgazdaságban. Ez nagyonis része annak, amit eredetileg is hangsúlyosnak tartottam (azaz a termelékenység új kritériumainak megalkotása). Sokkal több embert lehetne bevonni valamennyire a mezõgazdaságba, de azok, akiknek ez elsõdleges elfoglaltságuk volt, több felelõsséget és kreativitási lehetõséget kapnának, mint amennyi a farmereknek volt.
2/a. Bevásárlóközpontok, terjeszkedõ külvárosok, méretgazdaságosság. A probléma a bevásárlóközpontokkal nem az, hogy bennük koncentrálódik a kereskedelmi tevékenység, hanem az, hogy az alapja a gépkocsi-használat. Nagyvárosokban már régóta léteznek sétálóutcás bevásárlónegyedek, és elég könnyû olyan szállítási szolgáltatásokat létrehozni, melyek enyhítenek az emberek saját kocsi iránti igényén.
A jelenlegi külvárosok terjeszkedése speciális építkezési költségekkel jár, melyek nagyobbak (és azokhoz képest pótlólagosak) azoknál a költségeknél, mintha csak egyszerûen áthelyezünk egy (lakó- vagy üzleti célú) építményt egyik helyrõl a másikra. Különösen a parkolóházakra gondolok itt (mind üzleti, mind szórakozónegyedekben), meg a hatalmas és örökké terjeszkedõ városi autópálya-komplexumokra.
Ami a méretgazdaságosságot illeti, nem mindig és nem mindenhol kívánatos. Ha a Wal-Mart típusú létesítmények létrehozása lerombolja egy város központját, és minden napi tranzakciót személytelenné tesz, nem veszett-e el valami? Én azt állítom, ezen túlmenõen, hogy ami elveszett, az nem valami megfoghatatlan. Kapcsolat van a közösség eltûnése és a bûnözés, a rendõrség költségei, a bebörtönzések és az ehhez hasonló jelenségek növekedése között.
2/b. A távolsági kereskedelemtõl való túlzott függés. Ámbár pontos adatok megint nehezen elérhetõk, ez nem okozhatja azt, hogy ezt a tényezõt kihagyjuk a számításból. A termelési tevékenységek globális integrációja frontálisan ütközik azzal az ökológiai elvvel, hogy maximalizálni kell a helyi önellátást, és az elõbbi az idõ haladtával egyre áthatóbbá válik. Így például az Észak-Amerikában nõtt fát hajóval Ázsiába szállíthatják, ahol Amerikában eladásra kerülõ termékeket gyártanak belõle. Egészen hasonló hálózat figyelhetõ meg az elosztás területén, ahogy élelmiszerek nagy távolságokat utazhatnak központi raktárakba, mielõtt hajóra rakják és visszaszállítják valahova egész közel származási helyükhöz.
3. Mennyiség és minõség. Ahogy a Wal-Mart példa sugallja különös erõvel, nem lehet éles vonalat húzni a pazarlás mennyiségi és minõségi megjelenési formája között. Mindazonáltal a pazarlás minden dimenziója legalább részben a mennyiségi meghatározás felé mutat. Egy újabb kísérlet a pazarlás mennyiségi meghatározására, mely az enyémnél kevésbé szigorú nézõpontból (már ami az energia-elosztásra érdemes tevékenységeket illeti) indul ki, azt a megállapítást tartalmazta, hogy 1987-ben az amerikai munkaerõ egyharmada olyan emberekbõl áll, akiknek feladata az, hogy vagy aktívan védik a status quot, vagy - passzívan - a munkaerõ egy olyan tartalékát képzik, mely vagy kihasználatlan, vagy - mint a raboké - túl olcsó. A kapitalista pazarlás átfogó elemzése azonban széles társadalmi szintû, folyamatosan frissített szervezett megfigyeléseket érdemel. Ilyen széles körû és részletes vizsgálatok az ökológiai válság lényegére mutatnának rá, és válaszul adandó stratégiágat fogalmaznának meg.
Fordította: Heltai László
[A vita eredetileg a Capitalism, Nature, Socialism 1997. decemberi számában jelent meg.]
A Zöld Baloldal tiltakozása a nagybányai aranybánya megnyitása ellen
Budapest, 2010. február 22., hétfő (OS) - Az egész ország nagy aggodalommal tekint a nagybányai aranykitermelés tervezett újraindítására, joggal tartva attól, hogy megismétlődhet a 2000-ben bekövetkezett katasztrófa, a Tisza élővilágának halálát okozó ciánszennyezés.
Jól emlékszünk a vétkes Aurul vállalat, ill. jogutódja, a Transgold ellen indított kártérítései perre, mely csak bődületes munkaráfordítással és perköltséggel járt, de semmi eredménnyel, mert Magyarország nem kapott semmilyen kártérítést. A csődöt bejelentő cég kibújt a felelősség elől, majd ravasz transzakciókkal szalonképes Polyus Gold céggé vedlett át - egy orosz milliárdos, Mihail Prokhorov tulajdonában. A milliárdok útjában semmi sem állhat? Az üzem tervezett beindulása miatt mostantól ismét retteghetünk a ciántechnológiás aranybányászat jelentette katasztrófa bekövetkezésétől? Jól tudjuk, hogy hiába fejeződtek be a zagytározó megerősítésének munkálatai, az üzem újrakezdésével bármikor bekövetkezhet a katasztrófa, még ha a román környezetvédelmi hatóságok - a bejövő milliárdok nyomásának hatására kikiáltott gazdasági érdekekre hivatkozva - kénytelenek (?)meghátrálni.
A román fél a határon átnyúló környezeti hatásokról szóló Espooi Egyezmény szelleme ellenére sajnos nem akadályozza meg a magyar határ közelében lévő - környezeti bombát jelentő - beruházást. A Zöld Baloldal felháborodottan tiltakozik a tervezett újraindítás ellen. A helyszínen tett szemlénk során meggyőződhettünk, hogy nem lehetünk biztonságban, mert az esetleges újabb szennyezés ellen megint tehetetlennek tűnik az ország. Ezt nem nézhetjük ölbe tett kézzel! Határozottal fellépünk az üzem beindítása ellen. Ebben a harcban a román zöldekkel karöltve tervezzük a közös fellépést annál is inkább, mivel az összefogásra a román zöldektől kedvezőek az előjelek,és jó hozzáállást tapasztalni.
Ezen túllépve azt tervezzük, hogy az Európai Zöld Párt tanácsülésére is felvisszük ezt a roppant fontos kérdést. Bízunk abban, hogy az európai zöldek közös összefogásával és határozott fellépésével, tiltakozásával nemcsak környezetvédelmi, de politikai síkon is küzdhetünk elemi jogunkért: az egészséges környezetünk megőrzéséért. Mert nem tűrhetjük, hogy újabb országos katasztrófa fenyegetése tartsa rettegésben országunkat.
Zöld Baloldal elnöksége
A Zöld Baloldal nem támogatja a Fidesz földeladó agrárpolitikáját
Budapest, 2010. február 17., szerda (OS) - Azért nem érdemes eladni az állami tulajdonban lévő szántóterületeket, hogy azokat magasabb áron visszavásároljuk.
Miközben a klímatörvényről vitatkoznak a pártok az országgyűlésben, és egymást túllicitálva bizonyítják az éghajlatvédelemhez fűződő elkötelezettségüket, miközben ígéretes tervek fogalmazódnak meg a 2020-as és 2025-es évekre vonatkozóan, a ma konkrét lépései nem láthatók. Mind a négy parlamenti párt egyetért abban, hogy csökkenteni kellene Magyarország olaj és gáz függőségét, növelni az energiahatékonyságot és az alternatív energiatermelést. Ennek ellenére késlekedik a klímatörvény és az alternatív energiatörvény elfogadása, de a nemzetközi Duna Vízgyűjtő-gazdálkodási Terv koncepciója is hiányos. Ennek keretében, 2015-ig, a Duna és mellékfolyói vízgyűjtőjén jelentősen javítani kellene a környezeti állapotokat, csökkenteni a mezőgazdasági szennyezéseket, és növelni a vizes élőhelyek területét. Az Európai Unió Víz Keretirányelvének is megfelelően, nálunk is növelni kell a vízvisszatartó területek helyreállítását, az árvízvédelmi töltések biztosságossá tételét, - szükség esetén - az árvízvédelmi töltések áthelyezését, megerősítését. E tervek végrehajtásához ellenben tér kell. Főleg a Tisza mentén olyan alacsonyfekvésű területek - a hullámtér és az és az alacsony ártér azon területei -, melyeken a jelenlegi legeltetéses és mezőgazdasági tevékenységet ökológiai és energetikai hasznosítású erdőtelepítéssel kell felváltani. Olyan pénzügyi konstrukciókra lenne szükség, melyek az ott lakókat jövedelemhez juttatja az erdők telepítésében és gondozásában, mindaddig, míg a faállomány el nem éri a vágásérett kort, ill. az erdők életközössége öko-turisztikailag hasznosul.
Magyarországon, a biomassza alapú energiatermelés koncepciója nem eléggé átgondolt. Az élelmiszernek is alkalmas kukorica, repce és gabona alapú, már meglévő és tervezett üzemek, a már megtermelt és eladatlan árufeleslegek értékesítésére bazíroznak, hogy más támogatásokat is megszerezve nyereségessé váljanak. Nem veszik figyelembe, hogy Skandináviában pl. fakéregből állítanak elő gazdaságosan megújuló energiát. Magyarország ellenben csak úgy szabadulhat az olajcsapda szoros öleléséből, úgy enyhítheti az árvízveszélyt, felelhet meg a klímaváltozás elleni harc és az EU előírások nem könnyen teljesíthető követelményeinek, ha olyan munkaalkalmakat is teremtő zöld beruházásokba kezd, melynek előfeltételei azok a területek, melyeken a 21. század követelményeinek is megfelelő ártéri gazdálkodás megvalósítható. Ezért ezeket állami tulajdonú területeket nem szabad eladni, és ott a hagyományos mezőgazdaság elterjesztését ösztönözni.
Zöld Baloldal elnöksége
365 környezettudatos ötlet
Nem ezt tanultuk földrajzból: az ember hatását mutatja az új világtérkép
Kedves Barátaink!
Felhívom szíves figyelmeteket egy természetet
járó és szerető fiatalok számára kiírt pályázatra, ami felett részben én is bábáskodom!A pályázat február 15-én jár le. A Kárpát-medence élővilágát bemutató fotókkal, rajzokkal, videókkal lehet indulni.Szeretnénk, ha minél több gyerekhez és MME taghoz eljutna a felhívás, ezért kérlek benneteket, akinek tudjátok,
legyetek szívesek eljuttatni a csoportotokon belül! A pályázat linkje:
http://www.bodzavar.hu/index.php?id=14
A nyeremények közé sikerült sok olyasmit betenni, ami egy természetjáró, egy madarász számára vonzó lehet!
Madárbarát üdvözlettel:
Radnay Péter18-hcs. titkár
70 389 0602
Kétes áruk
